Az egregyi templom védelmezői
Árpád-kor temploma,
Egy rég letűnt kor nyoma.
Az egregyiek két kezükkel maguk építették,
Harangjukat a törököktől hősiesen védték.
Valamikor réges-régen, amikor még Hévíz városa sem létezett, állt egy falu a mai Hévíz határában, amit Egregynek hívtak. Ennek a kis falunak a lakói nagyon összetartó, szorgos emberek voltak. Naphosszat dolgoztak a házuk körül: állatokat tartottak, növényeket, takarmányt termesztettek, gazdálkodtak. Icipici házakban éldegéltek, de nem is igen tudtak volna nagyobbat építeni, mert a gazdálkodáshoz szükségük volt a nagy területekre. Hajnaltól napestig szorgoskodtak. A napot mindig imádsággal indították és azzal is tértek nyugovóra. Istenhívő emberekhez méltóan éltek. A jó időt, a napsütést, az esőt, a havat, a termést, az állatok szaporulatát, a reggelit, az ebédet, a vacsorát, egyszóval mindent megköszöntek a Jóistennek. Egy bánatuk volt csupán: soha nem tudtak együtt imádkozni, összejönni, mivel senkinek sem fértek volna el a házában. Nagyon szerettek volna egy templomot, ahol közösen imádkozhatnának, énekelhetnének, várhatnák az ünnepeket.
Élt az egregyiek között egy fiatalember, akit Jánosnak hívtak. János mindenkinél jobban tudott az emberekkel bánni: ha kellett, kibékítette őket, tanácsot adott nekik vagy éppen csak beszélgetett velük ügyes-bajos dolgaikról. János egy nap úgy döntött, templomot épít a falu népének. Az ötletet nagy lelkesedéssel fogadták a helyiek. János megtervezte az épületet, majd megszervezte a munkát. Páratlan összefogás kísérte a templom megszületését. Volt, aki követ vagy fát adott, más épített, falazott, fúrt-faragott, harangot öntött. Hosszú éveken át tartó fáradságos munka eredményeként egy szép tavaszi napon az oltár is a helyére került. A falu népe boldogan gyűlt össze a templom avatására, egyben arra a napra, amikor Jánost is pappá szentelték. Nagy ünnepség volt az a falu életében, még évek múlva is megkönnyezte, aki rágondolt. Boldog, nyugodt évek köszöntöttek ezután Egregyre. Ünnepek, megható istentiszteletek, szorgos-dolgos hétköznapok. A békés élet azonban az ország többi részére kevésbé volt jellemző. A kapzsi török szerette volna bekebelezni egész Magyarországot. Egyre jobban terjeszkedett Egregy irányába. Egy komor őszi napon pedig már nem volt menekvés, hadseregükkel bevonultak Egregyre. Hamar rájöttek, hogy a templom körüli hatalmas területek értékesek lehetnek számukra. A templomra nem tartottak igényt, mivel ők az iszlám vallást követték, a harangot viszont vitték volna, hogy ágyút öntsenek belőle. Szomorú, kétségekkel és bizonytalanságokkal teli napok költöztek Egregy békés házaiba. A családok szinte reményvesztetten várták a holnapot, nem tudhatták mi vár rájuk. János ebben az időben sem tétlenkedett. Vigasztalta, biztatta népét:
– Ne adjátok fel a reményt! A mi erőnk az összefogásban rejlik. Ne nyújtsuk át ezüsttálcán kicsiny falunkat! Küzdjünk, bízzunk és győzzünk! Holnap reggel pedig találkozzunk a templomban! – szólt a néphez.
János szavai elértek az egregyiek szívéhez, akik ismét bíztak egy szebb holnapban. Reggel 8-kor a falu minden lakója a templomnál volt, de sajnos nemcsak ők, hanem a kapzsi, mindenre elszánt török is ott gyülekezett.
– Adjátok át templomotokat, házaitokat, és távozzatok a faluból! Most még vérontás nélkül tehetitek – szólt Mehmet, a törökök pökhendi vezére.
János nem hagyta szó nélkül:
– Rendben, átadjuk nektek, amink van, de egy utolsó összejövetelre még szükségünk lesz, különben nem tudjuk, merre induljunk. Nektek sem jó, ha itt lézengünk majd a környéken – válaszolt a töröknek.
– Legyen, ahogy kéritek, de délután négy óra az utolsó időpont. Akit utána itt találunk, azt szó nélkül megöljük – egyezett bele a török vezér, majd nagy nevetve elvonultak a környező rétekre enni, inni, a fűben heverészni.
Egregy falu népe bevonult a templomba, ahol minden szem Jánosra szegeződött.
– Látom a félelmet és a kétségbeesést az arcotokon, de ne aggódjatok, biztos tervem van a galád török leigázására. A harangot, amire a legnagyobb szükségük van, bebugyoláljuk és a szomszédos kútba dobjuk, mintha egy halottat dobnánk oda. Ők valószínűleg ki akarják majd húzni a kútból. Na, ekkor jön el a mi időnk. Amíg ők a harang kiemelésével bajlódnak, addig mi hátulról megtámadjuk őket. Idejük sem lesz felocsúdni, és már halottak lesznek. Soha többé nem zavarhatják meg a mi kis életünket. Isten óvjunk bennünket! – zárta beszédét János.
Ahogy ígérte, meg is érkezett délután négy órára a török sereg. Az egregyiek pedig mintha halottat vinnének, úgy vonultak ki a bebugyolált, mázsás haranggal a templomból.
– Mit visztek, ti szerencsétlenek? – kérdezte tőlük hanyagul Mehmet.
– Csak szegény öreg Pista bátyánkat visszük a kútba. Meghalt szegény bánatában, hogy el kell hagynia a faluját. Nincs már időnk eltemetni, ezért ide dobjuk a kútba – válaszolt neki elgyötörten János.
– Menjetek, de szélsebesen – emelte fel a kardját Mehmet, majd bevonult csapatával a templomba.
Minden ereklyét, szobrot, képet szemügyre vettek, hosszú tanakodás után viszont úgy döntöttek, csak a harangra van szükségük. Abból is természetesen ágyút és fegyvereket készítenek a további hódításaikhoz. Nem kis meglepetés fogadta őket a toronyban: jól becsapták őket az egregyiek, nem halottat, a harangot vitték a kútba. Nosza, rohantak is a kúthoz, ahol egymás után ereszkedtek le. A falubeliek pedig erre a nagy pillanatra vártak. Aki még a kút körül állt, azt a mélybe taszították, hogy a többiekkel együtt a kútba vesszenek. Forró vizet és földet öntöttek a galád törökökre, azok pedig mind elpusztultak egy-kettőre. Leleményességüknek és hősiességüknek gyorsan híre ment. Soha többé nem zargatta őket se a török, se más nemzet. A harangot azóta sem húzták ki a kútból, örökre a föld mélyén maradt. Sok-sok év múlva új harangot kapott a templom, melynek hangjai a hős egregyiek emlékére is zúgnak.