A világ közepe

A világ közepe nem más, mint Hévíz,
Aki ide jön, azt nem zavarja a mély víz.
Megfürdik a tóban egykettőre,
A gyógyvíztől felfut majd a hegytetőre.

Hévíz a világ kezdete óta létezik, ettől fogva időtlen idők óta ez a város a világ közepe. Egykor állatok serege lakta, akik jó barátságban voltak a környékbeli emberekkel. A szomszédos városokból és a falvakból, még Keszthelyről is nap mint nap jártak át ide a különféle emberek beszélgetni, tanácsot kérni, mert akkoriban még nagyon-nagyon okosak voltak az állatok. Ők voltak a világ urai. A Hévízi-tó egykoron akkora volt, mint a tenger. Az északi oldalára azok látogattak, akiknek fájt valamijük, és gyógyulásra vágytak. A déli a gyerekeknek volt a kedvence helye, a keleti oldalra pedig az állatok jártak nyugalmat keresni, pihenni. A nyugati partot messze elkerülte mindenki. Borzasztó rossz híre volt ennek az oldalnak. Sűrűn gomolygó pára szállt fel onnan, és véges-végtelen kacajtól volt hangos a félelmetes part. Se ember, se állat nem merészkedett oda soha, de soha.

Hévízt az állatok királya, természetesen az oroszlán irányította. Ügyes-bajos dolgaiban ő adott tanácsot mindenkinek. Az állatok és az emberek is szerették Ottót, az oroszlánkirályt, a kivétel ez alól csak Herkules, a hiéna volt, aki a jó falatok reményében mihamarabb a trónra szeretett volna kerülni. Egyvalakit pedig soha senki nem vett se ember-, se állatszámba. Ő pedig nem volt más, mint Pók Ica, a pici keresztespók. Sokszor járult ő a felséges király elé, és jaj de sokszor szőtt hálót az emberek otthonában, hogy megvédje őket a betolakodó, szemtelen bogaraktól, de vagy észre sem vették, vagy a hálója miatt világgá kergették. Lakott ő már Hévíz összes szegletében. Élt padlásokon, ládákban, pincékben, fákon, bokrokon, híres és hírhedt épületekben, no és szekrényekben a molylepkék társaságában. Bejárta már a környék összes zegzugát és nyolc apró lábával olyan gyorsan tudott menekülni, mint senki. Ha kellett, még úszott is, pedig egy tisztességes és becsületes pók messze elkerüli a vizet, ha jót akar.

Történt egyszer, hogy a város éttermeinek bemutatására idegenvezetőt keresett Ottó, az oroszlánkirály. Mert ebben a városban mindenki felettébb szerette a bendőjét. A felhívásra ezer ember és állat jelentkezett. Mindenki idegenvezető szeretett volna lenni, hogy a vendégeknek bemutathassa Hévíznek, a világ közepének leghíresebb éttermeit. Csak úgy tolongtak a jelöltek. Pók Ica is a jelentkezők között volt, de őt szokás szerint nem vette észre senki. Végül szigorú bírák úgy döntöttek, hogy Nyúl Laci, a gyors lábú óriásnyúl a legalkalmasabb a feladatra. Vitte is a népet nap mint nap körbe-körbe a városban. Meglátogatták a Nagyparkolót, az egregyi borozósort, a Rózsakertet, a Debreceni éttermet, sőt még a 17-es Macska nevű, jó hírű kocsmába is benéztek. Az éttermi fogadások után pedig mindenki jót mártózhatott a Hévízi-tengerben, azon a parton, ahol barátai is fürödtek.

Pók Icának a mindene volt az idegenvezetés. Erről álmodott éjjel-nappal. Soha nem tett le arról, hogy egyszer elérje célját. A világ legbátrabb és legokosabb „útbaigazítója” szeretett volna lenni. Ott volt mindenhol, hallgatott mindenkit, aki csak élt és mozgott. Úgy gondolta, Nyúl Laci személyében az idegenvezetés nem teljes körű, hiszen a félelmetes nyugati partot mindig nagyon messze elkerüli. Csak annyit tódít-lódít róla, hogy a pára azért gomolyog ott, mert rossz ízű ételeket főznek, és mivel nem eszi meg senki, már forrón kiborítják a szemeteskukákba őket. A vendégek hitték is, meg nem is, amit mesélt, ám Herkules, a hiéna nem szerette volna kihagyni ezeket a falatokat sem. Alig várta, hogy megkóstolhassa őket.

Egyik éjszaka altatószert kevert a király italába, aki ettől rendkívül mély álomba merült. Orvosnak öltözött, majd azt mondta, a király nagyon beteg, és mivel ő orvos, van olyan okos, mint a király. Felült a király helyére a trónra, és uralkodónak képzelte magát. Parancsolgatott kénye-kedve szerint, és süttetett-főzetett magának a telhetetlen hiéna. Néha úgy teletömte a pocakját, hogy szuszogásától még a város vendégei sem tudtak aludni. Már nagyon-nagyon fáradt volt mindenki, és nagyon elegük volt a király szuszogásából, nyögéséből és az álmatlan éjszakából. Kitalálták hát, hogy ennek gyorsan véget vetnek, még mielőtt híre megy a horkolós királynak a nagyvilágban, és soha többet nem látogat majd senki Hévízre. A város elöljárói törni kezdték a fejüket. Főként éjszaka tanakodtak, mivel úgysem tudtak aludni a király horkolásától. Végül nagy ötletet eszeltek ki. Arra az elhatározásra jutottak, hogy Nyúl Lacival átvitetik a királyt a nyugati partra, és megkóstoltatják vele az ottani szörnyű ételeket, így talán elmegy a kedve a féktelen habzsolástól. Nyúl Laci, az idegenvezető rettenetesen félt a feladattól. Hatalmas nyuszifogait egymáshoz kocogtatta, úgy reszketett, mint egy nyárfalevél, amikor csónakkal elindultak a félelmetesnek hitt nyugati part felé. Pók Ica természetesen most sem maradhatott le a kalandról. Már kora reggel a csónakba bújt, de ha nem bújt volna el, akkor sem vették volna észre, olyan kicsike volt.

Elindultak hát a nagy útra. Egyre közelebb és közelebb értek a nyugati parthoz, és már mindenki remegett a félelemtől, amikor látták felszállni a párát. A nagy félelemtől és remegéstől egyszer csak jobbra-balra dülöngélni kezdett a csónak. Aki bent ült, igencsak vigyázott volna az irhájára, így a biztonság kedvéért felvették a mentőmellényeket. A szerencsétlenségben ez volt a szerencséjük. A csónak végül addig-addig imbolygott, míg fel nem borult. Kitört pánik, és mindenkin úrrá lett a félelem. Mindenkin, kivéve Pók Icát, aki már gyakorlott úszónak számított. Egy mérföld sem kottyant meg neki, öt perc alatt partot ért. A félelmetesnek hitt nyugati partot ő láthatta meg először. Látta a nevetést, a kacagást, a boldogságot, a békességet, a nyugalmat, a szépséget és az egymásra odafigyelést. Azt is megérezte, hogy a víz a kellemes meleg hőmérséklettől gőzölög, és nincs is náluk semmi, de semmi félelmetes.  Már partra érkezésekor kedvesen fogadták az itt együtt élő emberek és állatok. Megkérdezték, mi járatban van itt és miben segíthetnek neki. Elmondta történetét, a csónakkirándulás célját. Az ott élők nem tétováztak, azonnal a bajbajutottak segítségére siettek. Csak egy gond volt. Mivel ők még soha nem mentek el a szigetről, így nem tudhatták még az utat sem. Pók Icának most jött el az ideje. Fonalát egy fához kötötte és elkezdte húzni maga után, így mutatta az utat a Hévízi-tengerben fuldoklókhoz. Mire mentőcsónakjukkal elindultak a többiek a szigetről, addigra ő már ott nyugtatta a bajbajutottakat. Életében először figyeltek rá, ráadásul akármilyen apró is volt és halk a hangja, árgus szemekkel, tágra nyitott fülekkel hallgatták. Mesélt nekik a nyugati partról, a kedves emberekről és állatokról, no és arról, hogy hamarosan a segítségükre sietnek. És perceken belül meg is érkezett a felmentő sereg. Mindenkit kimentettek és partra szállítottak.

Amint szárazföldet értek, lehullt az álarc Herkulesről, a hiénáról, és mindenki rájött az átverésre. Pók Ica és társai elköszöntek megmentőiktől, és elindultak vissza saját szigetükre. Eközben Ottó, a király is felébredt mély álmából, és örök életre börtönre ítélte Herkulest, a hiénát, amiért kapzsi, telhetetlen és vakmerő volt, ráadásul nemcsak a saját életét, hanem másokét is veszélyeztette. Pók Icát pedig most már a király sem hagyta figyelmen kívül. Hőstettéért kitüntette, majd a város fő idegenvezetőjévé nevezte ki. Azt pedig megtiltotta, hogy hálóit bárki is bántsa. De idegenvezetői munkájától nem is igen volt ideje hálókat szövögetni. Csupán négy nagy hidat szőtt a legerősebb köteléből. Ez a híd pedig az északi, a keleti, a déli és a nyugati partokat kötötte össze egymással. A hidak találkozásánál nagy-nagy szállodákat, éttermeket, múzeumokat, iskolákat, óvodákat, mozit, sétányokat építettek. Ez a sziget olyan tökéletesre sikerült, hogy minden hévízi ide költözött, és most már a vendégek is csak ide látogatnak. Hévíz lett ezentúl a béke, a szeretetet, a vidámság és a vendégek szigete. Azt pedig ma sem vitatja senki, hogy ez a város szépségével a világ közepe.