A HÉVÍZI GYÓGYKÓRHÁZ

Mindenre, ami fáj, legjobb a Hévízi-tó,
A jó híréhez kellett az igazi hévízi szó.
Ha ennél többre van szükséged, kezelést is vegyél,
Hogy jókedved maradjon, barátot is vigyél.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hévízi-tó. Ennek a tónak gyógyító ereje volt, ezért aki csak tudott, ide járt fürdeni. Bármilyen fájdalomra gyógyírt jelentett a tó csodavize. Kati és Mária néni, Feri és Jancsi bácsi is nap mint nap lejártak megmártózni a tóban. A csipet-csapat nagyon vidám társaság volt. Bár fájt a derekuk vagy éppen a kezük, esetleg a lábuk, mindig jókedvűen érkeztek a tóhoz, ahol vicceket meséltek, énekeltek, régi történeteket elevenítettek fel.
Miután végeztek a fürdéssel, mindig valami más programba kezdtek.
Hétfőnként a vízparton tornáztak, keddenként megmasszírozták egymás fájó izmait, szerdánként a nyakukat megtámasztva csak úgy lógtak a vízben, csütörtökönként a gyöngyöző vízcseppekkel masszíroztatták a testünket, péntekenként gyógyiszappal kenték be magukat, szombatonként víz alatti tornát tartottak, vasárnaponként pedig napfürdőztek, mert tudták, hogy a D-vitamin is nagyon fontos az egészség megőrzéséhez.
Látva ezt a vidám társaságot, hogy milyen jól érzik magukat a bőrükben nap mint nap, gondolkodóba esett Reischl Vencel, aki már régóta szeretett volna a tóhoz kórházat építeni, majd különböző gyógymódokat bevezetni.
– Ez a csapat ugyanúgy gondolkodik, mint én, csak ők maguknak már be is vezették a kezeléseket – állapította meg. –  Akik így kitalálták magukat, biztosan adnak nekem is néhány jó tanácsot a kórház építéséhez – gondolta.
Másnap meg is szólította a szokás szerint jó hangulatú csapatot.
– Adjisten, jó napot – lépett oda hozzájuk.
– Nocsak-nocsak, csak nem szeretne lelkes csapatunkhoz tartozni?  – kérdezték Reischl urat.
– De igen, nagyon szívesen – válaszolt nekik, majd invitálásukra eltöltött velük egy tanulságos délutánt.
– Kár, hogy nincsenek orvosainak és műszereink – sajnálkozott Feri bácsi.
– Jó lenne, ha lenne egy fedett fürdő is, hiszen télen nem mindenki szeret kint fürdeni – fogalmazta meg Kati néni.
– Fontos lenne, hogy távolabbról is jöhessenek ide gyógyulni, de ahhoz  szobákra lenne szükség a tó mellett – mondta el gondolatát Jancsi bácsi.
– Sok-sok olyan emberre lenne szükség, akik szívvel-lélekkel segítik az orvosok munkáját és ápolják a betegek testét, lelkét – szögezte le Mária néni.
– Köszönöm a vidám pillanatokat és a sok hasznos tippet – köszönt el tőlük a nap végén Reischl Vencel, aki a délutánon megannyi ötletet kapott.
Nem is tétovázott sokáig, megépíttette a hévízi kórházat, mellé szállásokat, fedett fürdőt létesített, majd orvosokat hívott, akik szakértelmüknek köszönhetően évről évre ezer és ezer beteget gyógyítanak meg.
Az orvosi ellátásról három kitűnő orvos, a Schulhof testvérek és dr. Moll Károly gondoskodott.
A mozgásszervi betegségek gyógyítása mellett fürdőmestereket és gyógymasszőröket is képeznek a hévízi kórházban a mai napig. A létesítmény azóta is folyamatosan fejlődik, és most már annyi lehetőség várja a gyógyulni vágyókat, hogy maguktól választani sem tudnának a kezelések közül.