A KEFEKÖTŐ
Lókötőből még ma is sok van, kefekötőt azonban már lámpással is alig találni. A zalai dombok rejtenek egy mestert. Józsi bácsi apró, sötét, poros kis műhelye nem éppen hívogató. Hogy a kuncsaftok nehogy elriadjanak már rögtön a bejáratnál, ajtajára egy táblát akasztott ki a következő felirattal: „Jöjjön be bátran! Itt nem kell félni, csak kefélni!” No de az „iszik, mint a kefekötő” mondás sem véletlenül született. A sok szőr, amivel a partvisokat, ecseteket, keféket kötötte, iszonyatosan porzott, így Józsi bácsi kénytelen-kelletlen egyfolytában ivott, nehogy kiszáradjon a torka. Mert a portékájára nagy szükség volt a városban. Minden szerdán és szombaton kivitte áruját a piacra, amit a nép néhány óra alatt el is kapkodott. Persze azért néhanapján kurjongatnia is kellett, például ilyeneket:
– Vegyen tőlem néhány kefét, csutakolja le a gebét!
– Nagyon sokat keféljen, hogy hosszú ideig éljen!
A legnagyobb kereslet a tojáskenő ecset iránt mutatkozott. Úgy tartották, aki ezzel az ecsettel keni le sütés előtt a süteményét, annak a tésztája csak akkor ég oda, ha hosszú órákra a legmagasabb hőmérsékleten a sütőben felejti. Ez a csodaecset olyan csodálatos volt, hogy minden kenés után kihullott a szőre. Így minden sütéshez új ecsetre volt szüksége a háziasszonyoknak. De még ennél is híresebb volt Józsi bácsi csodacipőkeféje. Maréknyi boksszal annyira, de annyira tisztára kefélték vele a cipőket, hogy éppen csak naponta kellett megismételni ezt a műveletet. De Józsi bácsi mindenkinek a lelkére kötötte, hogy az égegyadta világon mindenkinek, de mindenkinek, így a cipőknek is lelke van, ezért minden cipő – de nem ám páronként, hanem darabonként – külön kefét igényel. Mindenki szájtátva nézte, ahogy a mester bemutatót tart a keféivel, sőt alkalomadtán egy-egy hölgy cipellőjét saját kezűleg kefélte meg. Hamisítatlannak bizonyultak a Józsi bácsi keze alól kikerült kefék, mégis akadt, aki megpróbálta műanyagból utánozni őket. A trükk annyi volt csupán, hogy ráírták Józsi bácsi nevét, így mindenki elhitte, hogy ezeket a selejtes ecseteket, partvisokat, keféket is ő kötötte. Csakhogy ezek a portékák nem bizonyultak ám annyira tartósnak, mint amiket az öreg készített. Karcoltak, foltot hagytak, vagy már az első kefélés után szőrszálaira hullottak. De hogy ezeket a pocsék árukat nem ő gyártotta, azt egy délelőtt a bíróságon is be kellett bizonyítania. Egy szőrszálhasogató cukrászné asszonyság feljelentette őt, mivel hiába kente Józsi bácsi keféivel a tojássárgáját, az almás pitére mégsem maradt a süteményen. Hosszú, kemény tárgyalásra számított az öreg, de szerencsére nem így történt. Józsi bácsi gyorsan bebizonyította, hogy az ő keféin felfelé és nem kifelé állnak a szőrszálak. És ebben a pillanatban még divatot is teremtett az öreg, a felfelé álló kefeszálakat ugyanis unokája haján mutatta be. Egy kis tojásfehérje vagy sárgája segítségével ugyanis könnyedén elkészíthető a kefefrizura. Mivel az öregnek nincs már haja, így a feje tetejét nap mint nap fényesre keféli. És képzeljétek, annyira tökéletesek a keféi, hogy még fényesítő folyadék sem kell a feje búbjára!