A KÉKSZALAG VITORLÁSVERSENY
A napok peregtek, az órák futottak, a percek rohantak, csak a levegő állt mozdulatlanul a nyári kánikulában. Az ikrek, Barnita és Zöldita már napok óta az eget, a barométert, a Balaton fodrozódó vizét és az időjárás-jelentést figyelték. A két fiú, mint mindig, most is segítségnek érkezett Balatonfüredre, ugyanis az egyik hajó legénységéből ketten is lebetegedtek. Barnita, aki mindig mindent előre megérzett, most is rávette Zölditát a kalandra. Jó kis túra lesz, hatalmas nyereménnyel – győzködte Zölditát, aki végül kötélnek állt, azaz vitorláskötelet ragadott. Szemük előtt egy cél lebegett: győzelmet aratni a Kékszalagon, a Balatont megkerülő legnagyobb vitorlásversenyen. Nagyon nem szerették volna, ha szél hiányában, borulásban és úszásban kellene megmérkőzniük a többiekkel. Barátaik, Feke, Kéki, Piri és Rózsi még fogadásokat is kötöttek a győzelmükre. Ebben az évben minden eddiginél több, 2000 induló állt rajthoz a balatonfüredi mólónál. Barnita, Zöldita és tízfős legénységük már hajnalban kitűzték Nemere II. cirkálóhajójuk árbocára a barna és zöld csíkos zászlót, hogy még véletlenül se tévesszék el őket. Gyorsan összeállt a nagy csapat: kapitány, fedélzetmester, hajókezelők, kormányos. Sokan még álmosan a szemüket dörzsölgették, amikor 9 órakor Kardito kezéből eldördült a startpisztoly, amitől többen úgy megijedtek, hogy már indulás előtt a vízbe ugrottak.
– Kisvitorla, nagyvitorla, minden hiába, olyan lassan haladunk, mintha visszafelé mennénk – morgott Barnita, de még ki sem mondta, amikor Óriás, a legnagyobb testű hajó húzott el mellettük olyan sebességgel, mintha felturbózták volna. Egyértelmű volt a csalás. Mindenki morgott, kiabált, de ők csak száguldottak előre. A jó szélre szerencsére a becsületes hajósoknak sem kellett sokáig várni. Hirtelen jött óriási orkán borzolta fel a Balaton vizét és a kedélyeket. Néha még a víz is porzott.
– Akkora tarajok fodrozódnak, hogy egyik-másik még kukorékol is – kiabálta Zöldita. – Mindannyian gyertek a hajó oldalába, mielőtt felborulna!
Ez volt az a pillanat, amikor már sokaknál nem a győzelem, hanem a sikeres partraszállás volt a cél. Délután, Keszthely közelébe érve a hajók többségét partra sodorta a víz, itt már többnyire bójákba kapaszkodó hősöket és mentőhajókon, katamaránokon utazó legénységet lehetett csak látni.
– Nem adhatjuk fel – jelentette ki Barnita, aki közben nem félelmet, hanem egyre nagyobb bátorságot érzett. Lelkesedése átragadt a többiekre is. Hasítottak tovább a vízen, amikor Óriás, a leghatalmasabb hajó pont az orruk előtt borult fel.
– Mentésre felkészülni! – adta ki a parancsot Zöldita. Már nem foglalkoztak a versennyel, társaik kimentése volt a legfontosabb. Mentőövek, mentőmellények kerültek elő a kajütből, és hála a Nemere II. legénységének, mindenki sikeresen a fedélzetre ért. A bátor csapat végül nem nyerte meg a versenyt, de hőstettükért mégis megkapták a legjobbaknak járó díjat, az Életmentő kitüntetést. Barnita ösztönei most sem csaltak. A verseny elején megérezte, hogy ezen a nyáron vízi mentősként is dolgoznak majd.
– Akár mentősöknek is elszegődhetnénk – mondták büszkén és tovább folytatták balatoni körútjukat.