A LUSTA POSTÁS
A postát időben és pontosan kézbesíteni nem csupán feladat, hanem kötelesség is. Kázmér, a postás rendkívül jól nevelt, segítőkész, vidám úriember volt. Egyetlenegy apró hibával rendelkezett csupán, kissé kíváncsinak és szétszórtnak született. Mindenki nagyon kedvelte, ezért még véletlenül sem szerettek volna a lelkébe gázolni azzal, hogy szóvá teszik késéseit, például a húsvétkor kézbesített karácsonyi képeslapot, a soha meg nem kapott újságokat és az összecserélt táviratokat. Egyik nap nagyon fontos levelet várt Géza bácsi a Sóhivatalból.
– Na, Sóskám, ma végre megtudjuk, mennyi sót kapunk idén ajándékba – szólt a feleségének, aki imádta a sós ételeket, ám jómaga nagyon sótlan, rosszkedvű nőszemély volt.
A postás rossz szokásához híven még délben sem volt sehol. A mai napon is csak vakarózott, beszélgetett, s ha elfáradt, lepihent egy-egy kerítés tövében, hogy elolvassa az érdekesnek tűnő leveleket. Még az sem zavarta, hogy néhol áram keringett a drótokban, ami olykor őt is megcsiklandozta, amikor nekidőlt, hogy beleolvasson mások küldeményeibe. Ezen a verőfényes napon pont Géza bácsiék levele keltette fel a kíváncsiságát. Feltépve a borítékot a következőket olvasta.
„Tisztelt Géza Úr és Karolin Asszonyság! Kedvenc vevőinknek, tehát Önöknek 100 kg sót adunk idén ajándékba, megköszönve ezzel rendszeres vásárlásukat.”
– Jaj, azt nem lehet – kiáltott fel Kázmér postás, – a sok sótól így is mindig sóbálvány ez a némber! Soha, de soha nem kaphatja meg Karolin asszony ezt a levelet. Miután ezt elhatározta, tovább kutakodott a levelek között. Éppen a „Cukorpofák” nevű zenekar levele akadt a kezébe, melyben legviccesebb képeiket és kedvenc cukorkáikat küldték el egyik rajongójuknak. Na, több sem kellett Kázmérunknak, hamar kicserélte a leveleket, így a mindig szomorú Karolin asszony a „Cukorpofákról” kapott képeket.
– Mi a heje-huja-teringette, szarvasbogár-nevelgette ez? – kérdezte tőle szokatlan módon tréfásan Karolin asszony, amikor kibontotta a borítékot. Akkorát kacagott a képek láttán, hogy az ura azt hitte, már só-sem hagyja abba. Ezek után nagy rajongója lett a Cukorpofák zenekarnak, és mostantól soha többé nem evett sót, csak cukrot. A férje pedig ezentúl Sóska helyett csak Cukikának hívta őt.
A Sóhivatal levele sajnos nem hozott ekkora szerencsét. Aki megkapta a levelet és a 100 kg sót, addig nem mosolygott, míg el nem sózta mind 100 kg-ot. Postásunkat ez nagyon bántotta, mivel ő okozta a galibát a levelek cseréjével. Levelet írt gyorsan a Sóhivatalnak a következő sorokkal:
„Tisztelt Só-menek! Kérem magukat, só-ha többé ne adjanak senkinek se ajándék sót. Mindenki annyit vegyen csak, amennyire szüksége lehet. Ne hagyják, hogy só-morúak legyenek az emberek. Üdvözlettel: Egy Só-her.”
Ez a levél annyira meghatotta a Sóhivatal vezetőit, hogy rögtön be is zárták a hivatalt, és só-ha többé nem nyitották ki. Így szűntek meg végleg az egyébként rendkívül fontos munkát végző Sóhivatalok.
