A MIKULÁS VARÁZSPÁLCÁJA
Télapó lassan, komótosan lépkedett a frissen hullott hóban. Nem sietett, élvezte a ropogós, finom, télillatú, tiszta havat. Ez a fajta hó annyira puha és biztonságos volt, hogy elcsúszni szinte lehetetlen volt benne, de a Mikulás valami rejtélyes oknál fogva mégis megcsúszott rajta.
– Azt a hóval teli szőrös-gödrös, sarkantyús csizmáját – szaladt ki a száján, majd amikor azon fáradozott, hogy végre újra a saját lábára álljon, egy levelet pillantott meg a hóban. – Aha! Szóval egy levél miatt ütöttem így be a hátsómat. Na, lássuk csak, kinek küldték ezt a csúszós levelet – törődött bele az apró balesetbe, majd amikor észrevette, hogy neki címezték, gondolkodóba esett. – Vajon miért csak eddig mert eljönni az illető? Talán szégyenlős és félt, hogy meglátják? Miért nem hozta el a levelet személyesen hozzám, hiszen már csak 15 lépés és a Mikulásháznál vagyunk? – tette fel magának a kérdéseket, aztán választ keresve felbontotta és elolvasta a levelet:
Kedves Télapó!
A nevem Belák Ádám, de óriási termetem miatt a többiek csak Meláknak csúfolnak. Sajnos a betegségem miatt nem tudok lefogyni, ezért minden gyerek a kövérségemen nevet. Én annyira haragszom mindenkire, hogy látni sem szeretek senkit, ezért nem mentem el a házadig sem. Kérlek, küldj nekem egy varázspálcát, amivel a gyerekeket átvarázsolnám, hogy szeressenek és ne csúfoljanak.
Köszönettel: Ádám
– Hm, krr, brr! – köszörülte torkát a Télapó, aki annyira megsajnálta Ádámot, hogy azonnal segíteni szeretett volna neki. De nem tehette. Hazaért, ahol a Mikulásgyárban gőzerővel folyt az ajándékok készítése. Munka után magához kérette segédeit, a tíz dolgos kis manót, hogy felolvassa nekik a levelet. Mikor a manók meghallották a történetet, annyira megsajnálták a kisfiút, hogy mindannyiuknak manókönny szökött a szemébe, és legszívesebben rohantak volna varázspálcát készíteni. A legidősebb és egyben legokosabb manó azonban türelemre intette őket.
– Szeretetet nem lehet varázsolni. A szeretet maga a csoda, amit ki kell érdemelni. Szerintem a Melák név nagyon kedves, és nem biztos, hogy csúfolni szerették volna vele Ádámot a gyerekek. Lehet, hogy Ádám félreértette őket, és ok nélkül húzódik el tőlük – mondta el bölcs gondolatait a manó, majd így folytatta: – Véleményem szerint ki kell őket békíteni egymással, és erre nem kínálkozhat jobb alkalom, mint december 6-a, Mikulás napja. Természetesen kap varázspálcát Ádám, de ezzel csak játékból tud majd varázsolni. Ezt azonban nem áruljuk el neki.
Mivel rengeteg tennivalójuk akadt, szélsebesen repült az idő, és gyorsan elérkezett a várva várt nap. Rudolf és Rumi, a két rénszarvas annyira izgatottak voltak, hogy még a szokásosnál is gyorsabban húzták Télapó és a manók ajándékokkal teli szánját. Alig várták, hogy végre eljussanak Ádámhoz. A nagy pillanatra délután került sor, amikor a gyerekek még az óvodában játszottak.
A Mikulás és segédeinek érkezését óriási üdvrivalgás fogadta. Juli, Kati, Sanyi, Kari és minden kicsi pajtás boldogan vette át az ajándékát, de leginkább Ádám szeme csillogott az örömtől. Lágyan, mintha valami hímes tojást fogna, úgy vette kezébe a varázspálcát. Azt, hogy csak játékból lehetett vele varázsolni, azt persze nem tudhatta. Rögtön ki is próbálta. Cirkuszosat játszott, ahol ő maga volt a bűvész. A cilinderből nyuszit húzott elő, a zsebéből madarakat varázsolt. Mikor a gyerekek meglátták, körbeülték Ádámot, és a legkülönfélébb mutatványokat kérték tőle, ő pedig boldogan teljesítette a kívánságokat.
– Működik a varázspálca – gondolta magában –, szeretnek és már nem csúfolnak gyerekek.
Télapóék meghatottan figyelték a közösen játszadozó gyerekeket, mikor egyszer csak Ádám leejtette kezéből a varázspálcát, ami azonnal kettétört. Ádám sírva fakadt.
– Most már mindennek vége! Ismét magam maradtam, senki nem szeret és senki nem játszik mostantól velem. Eltört a varázspálca, vége a csodának – zokogott. Futásnak eredt, hogy elbújjon a gyerekek elől, de ők továbbra is körbeállták és nem engedték el.
– Ádám, ne szaladj el megint előlünk! Mi szeretünk téged, de te folyton bujkálsz és elfutsz előlünk, így soha nem tudunk veled játszani. A Melák nevet is szeretetből találtuk ki neked. Maradj itt és játsszál velünk! – kérlelték.
Ádám úgy meglepődött, hogy elfelejtett elfutni. Csend és hallgatás ült a teremre, a kicsik megfogták egymás kezét, és olyan szeretetet éreztek, hogy még a tenyerük is izzott tőle. A csendet Télapó törte meg:
– Kedves gyerekek! – kezdte. – Én már sok száz éve teljesítem a kívánságokat, de ilyen örömöt még soha senkin sem láttunk. Most már ti is tudjátok, hogy bár fontosak a játékok, de a barátság és a szeretet a legfontosabb a világon. Ez a pálca csak játékból tudott varázsolni. A csodát ti magatok teremtettétek azzal, hogy szeretitek egymást. Legyetek mindig ilyen jó gyerekek, én pedig megígérem, hogy rengeteg havat, szánkózást, síelést, korcsolyázást küldök nektek – ígérte meg búcsúzóul.
Hazaérve a Télapó egy levelet talált, de ezúttal nem a hóban, hanem a postaládájában. A levél két mondatból állt, aláírni azonban elfelejtették.
Kedves Télapó!
Mindent nagyon köszönök Nektek!
Télapó összehajtotta a levelet és behunyta a szemét. Ádám mosolygós arcát látta maga előtt…
