Az egregyi óvodások
Hej óvoda, óvoda, de sok gyerek jár oda!
Játszanak és nevetnek, ha kell bogarat terelnek.
Lustálkodni itt már lehetetlen, várva vár az ismeretlen.
Hej óvoda, óvoda, de sok gyerek jár oda!
Mindent apróság érdekes, de a mászóka még kétkezes.
Tarts hát velünk léptéket, s fedezzük fel a környéket!
Napsütéses, sárga, barna és piros színekben úszó őszi napra ébredt a Horváth család. Mikor indulunk? Milyen messze van? Sok gyerek lesz ott? Mit lehet majd ott játszani? Csak úgy záporoztak a kérdések Ubától és Hubától édesanyjuk felé a nagy napon. Az izgatottság pedig nem szólt másról, mint az első óvodai napról. Ezen a reggelen olyan gyorsan készültek el az ikrek, mint soha máskor. Beleugrottak a cipőjükbe, gyors ötös apa kezébe, és már fogták is édesanyjuk kezét. Hatalmas léptekkel meneteltek előre, édesanyjuk pedig úgy érezte, sosem fogynak ki a kérdésekből. Az egregyi oviban barátságos néni jött eléjük.
– Andi óvó néni vagyok, mostantól én vigyázok majd rátok, amíg anyukátok dolgozik – mondta, majd elköszöntek Anyától.
A két fiú nem sokat teketóriázott. Befutottak a csoportszobába, és elkezdődött a várva várt játék, amit egy óriási séta követett. Elsőként a környék nevezetességeiről, a réges-régen épült Árpád-kori templomról, a római katona sírjáról és a volt lőtérről mesélt az óvó néni, majd az egregyi óvoda hatalmasra nőtt gesztenyefáival ismerkedtek meg a gyerekek.
– Ha nagy leszek, tűzoltó leszek, és az emelődaruval a fa tetejére emeltetem magam – kiáltotta Uba.
Na, lett erre nagy fennforgás. Mindenki tűzoltó akart lenni, és mindenki a legmagasabb fa tetejére szeretett volna feljutni. A fáról hirtelen egy kismadár esett le. No, több se kellett a lurkóknak, mind-mind körbeállták, s gyógyítgatni szerették volna. Most már mindenki állatorvos szeretett volna lenni. Úgy döntöttek, a városnézést az állatorvos irányába folytatják.
Kosárba tették a kis madarat, s elindultak az Attila utca felé. No de halljunk csodát, a zöld Fradi templom mellett elhaladva megszólalt a mise kezdetét jelző harang.
– De jó, de jó, én is, én is harangozó szeretnék lenni! – harsogta Uba, Huba, Misi, Bíborka, Anna és Hanna.
– Lesztek ti még mások is – kacagott az óvó néni.
Kisvártatva egy utcaseprő kisgép haladt el mellettük és gyűjtötte a száraz őszi faleveleket.
– Én csakis ezt a gépet szeretném vezetni éjjel-nappal – sóhajtott fel vágyakozva Matyi.
– Meghiszem azt, de lesz ez még így sem – nevetett Andrea óvó néni, de még ki sem mondta amit gondolt, dudálva, füttyentve, integetve elrobogott mellettük Dottó, a vonat.
Mostantól csak a mozdonyvezetésről álmodozott Bence és Áron, de még Gréta is. A nagy zsivajtól észre sem vették, hogy megérkeztek az Attila utcába, egyenest Soós Attila doktor bácsi állatorvosi rendelőjébe. A doktor bácsi gyorsan megvizsgálta a fáról leesett, törött szárnyú kismadarat. Úgy határozott, magánál tartja egy kalitkában, majd miután meggyógyult, szabadon engedi. A gyerekek ámultak-bámultak a sok műszer és orvosság láttán. Most ismét mindenki állatorvosnak készült, hogy a világ összes beteg állatát meggyógyíthassa. De ahogy kifordultak az ajtón és a római kori romkert felé vették az irányt, már minden apróság arról álmodott, hogy egyszer, ha nagy lesz, ő is előássa majd az értékes leleteket.
– Milyen eszközök kellenek egy ásatáshoz? – kérdezte Uba és Huba, de a választ már meg sem várták. Rohantak a többi gyerekkel együtt a romkertben lévő játszótérre, és már nem is szerettek volna mások lenni, mint gyerekek.
Anya este megkérdezte ikerfiait:
– Mi minden történt ma az óvodában?
– Rengeteg érdekes dolgot láttunk a séta közben – mesélte Uba és Huba egymás szavába vágva, úgy, hogy még édesanyjuk sem tudta, mikor melyik beszél. – De a legjobb a játszótéren volt, és nagyon-nagyon sokat szeretnénk még a romkertben, az óvodában, az udvaron és itthon is játszani. Mert a világon ez a legeslegjobb! – kiáltották kórusban, nagy-nagy egyetértésben.