BADACSONYI ÓRIÁS

 

Barnita egyik reggel hatalmas lábnyomot fedezett fel szokásos balatoni sétája közben. Aztán még egyet és újabbat és újabbakat. Bajt érzett, nem is kicsit, így gyorsan megkereste Zölditát, és elmondta neki baljós sejtelmét.

–          Tüzetesebben is megvizsgáltam a lábnyomokat, és semmi kétség nem férhet hozzá, hogy egy óriás jár közöttünk. Ha nem állítjuk le, feldúlja az egész Balaton partot – közölte lesújtóan.

–          Teljes mértékben egyetértek veled – tette hozzá Zöldita. – Ennek a dolognak a fele sem tréfa, és ha szép szóval nem megy, akkor majd csellel utasítjuk vissza a saját országába, a saját méretei közé ezt a nagydarab behemótot.

Cseppet sem volt bonyolult feladat az óriást megtalálni, csak követték a lábnyomokat, az összerogyott kis házakat, letarolt fákat, bokrokat. Egyszerre csak fülsüketítő horkolást hallottak. Egy égig érő fa tövében ott horpasztott a maga megtestesült valójában az óriás. A fiúk szóhoz sem jutottak a döbbenettől, ilyen méreteteket még álmukban sem láttak. Csak a feje akkora volt, mintha 200 focilabdát összegyúrtak volna. A lába, na a lába az volt még a csoda! Legalább 40 hegedűtokból készült a cipője. A csodálkozásból felocsúdva a bajszát huzigálva megpróbálták felébreszteni, amitől akkorát tüsszentett, hogy az ikrek Siófokról Szigligetre repültek. A két fiú nem adta fel. Tudták, ha ők nincsenek, a Balaton se marad meg. Hosszú vándorlás után ismét rátaláltak a hatalmas emberre, aki éppen ebédjét, ezer tojásból készült rántottáját fogyasztotta el.

–          Itt nagyobb a baj, mint gondoltam – súgta Barnita. – Ez a melák mindent felfal, ha nem küldjük mielőbb haza.

Zöldita, mint egy bátor követ, csípőre tett kézzel utasította haza az óriást.

–          Ha-ha-ha – hahotázott a behemót –, még hogy haza, ilyen jól még soha nem éreztem magam. Itt én vagyok a legnagyobb, akitől mindenki fél, akinek mindenki engedelmeskedik, itt én vagyok a legnagyobb úr! – verte a mellkasát, és továbbindult, letarolva újabb fákat, házakat, réteket.

–          Az lehet, hogy nagy vagy, de az lehetetlen, hogy örökre itt maradj – mondta morcosan Barnita.

–          Mi az, ami még ennél a behemótnál is nagyobb? – gondolkodtak hangosan együtt. – Hát persze, a Balaton, az lesz a megoldás! – kiáltott fel egyszerre Barnita és Zöldita.

Igazuk lett, estére az óriás borzasztóan elfáradt, s hogy lemossa magáról az út porát, megfürdött a Balatonban. Ruháját és kalapját a parton hagyta, a vizet pedig annyira élvezte, hogy mire kijött, már besötétedett. Gúnyáját magára kapta, de a sötétben a kalapját már nem találta meg, így anélkül indult volna tovább, de Barnita és Zöldita időközben idehozatta a világ legnagyobb daruját, ami vizes hajánál fogva felemelte a felhőkbe, ahol talán még most lebeg, csak néha csurog egy kis víz a hajából a Földre, egy kis zápor formájában.

 Az óriástól megszabadultak, ám a kalap itt maradt, alatta sok-sok bazaltkővel, később aztán benőtte a fű, majd a fák, végül szőlőt telepítettek rá, és az emberek nagyon megkedvelték a kalap alakú hegyet. Annyi házat, pincét építettek rá, hogy kénytelenek voltak nevet is adni neki. Miután egy hegynél kisebb volt, így sokan Alacsonyra keresztelték, de a Balatont is szerették volna a nevében tudni. Így lett először Balacsony, majd egy elírásnak köszönhetően végérvényesen Badacsony a kalaphegy.