1. RÉSZ: ERDEI KALANDOROK
– Fázom, rettenetesen fázom – morgott Barnita, amikor az ébresztőóra kerregése kikényszerítette a meleg paplan alól.
– Talán megbetegedtél és még iskolába sem tudsz menni – morfondírozott kissé irigykedve Zöldita.
– Szó nincs semmiféle betegségről. Csupán beköszöntött az ősz és lehűlt az időjárás. Lassan fűtenünk kell, ha nem szeretnénk valóban megfázni – nyugtatta meg ikerfiait anya.
– Annyi kedvünk van iskolába menni, mint egy bogáncsokkal teli terepen hanyatt esni – sóhajtoztak a fiúk, de anya hajthatatlan maradt.
– Akkor legalább tegyünk egy kis kitérőt iskolába menet – súgtak össze háta mögött a fiúk.
A kerülőút nemcsak az iskolát, a várost is jó messzire elkerülte, így bandukolás közben egy erdőben találták magukat. A nyugvó természet: az álmos fák, a lassan hulló, elsárgult falevelek, a nyújtózkodó madarak, az ásítozó bokrok és a szebb jövőről álmodozó, földre pottyant termények mind-mind azt sugallták, hogy ebben az erdőben a nyugalom a jelszó. Lassan, komótosan sétáltak egyre mélyebbre és mélyebbre az ikrek. A mindent beborító levélszőnyeg is csak halkan zizzent a léptük alatt. Barnita vadgesztenyét, Zöldita botokat gyűjtött. Egy pihenőhelyre érve asztalhoz ültek és gesztenyebábukat készítettek. Annyira élvezték a csendet és annyira belemélyedtek a munkába, hogy csupán egy madár kakukkolása zökkentette őket vissza a valóságba.
– 7.45, azonnal indulnunk kell, ha nem akarunk elkésni az iskolából – ocsúdtak fel egyszerre. Igen ám, de hirtelen minden fa, bokor, virág, madár valószínűtlenül egyformának tűnt, és fogalmuk sem volt, merre induljanak. Hirtelen egy róka termett eléjük.
– Majd én mutatom az utat – mondta hatalmas magabiztossággal, így a fiúk gyanútlanul követni kezdték.
Nem sejtették, hogy egy gonosz haszonleső állat nyomában járnak. Úgy tervezte, testvérével együtt ellopja a fiúk ruháját, iskolatáskáját, majd bemennek a városba ezt-azt elcsenni. Csapdába csalták az ikreket, megkötözték őket, nehogy megszökjenek, amíg ők kieszelik a haditervet.
Barnitát és Zölditát sem kellett félteni. Úgy tettek, mint akik beletörődtek a sorsukba, miközben a zsebükben lapuló gesztenyebábukat, Gesztenye Gazsit és Gesztenye Gabit szólítgatták:
– Hahó, újdonsült, bátor barátaink! Kérünk szépen benneteket, gyertek elő és vágjátok le rólunk ezeket a fránya zsinórokat!
Annyira erősen hittek a bábuk életre keltésében, hogy a gesztenyegyerekek valóban kiugráltak a zsebükből, és megszabadították őket a kötelékektől. Uccu neki, futásnak is eredtek, de a két róka csakhamar észrevette őket. Hogy utol ne érjék őket, a fiúk a zsebükben rejtőző maradék gesztenyét eléjük dobálták, amitől akkorát estek, hogy még a lábuk is kitört.
– Most már tényleg csak ki kell jutnunk az erdőből – sóhajtottak fel megkönnyebbülten az ikrek.
– Mi itt születtünk, nálunk jobban senki sem ismeri a rengeteget – szólt Gesztenye Gazsi és Gesztenye Gabi, majd olyan gyorsan vezették ki a sűrűből a fiúkat, mintha térkép lenne a kezükben.
A kaland során a négy gyerek nem csupán barátságot, hanem szövetséget is kötött. Megígérték, hogy mostantól mindenben segítik egymást.
Az iskolából csupán az első óráról késtek el, amit a tanító néni számon is kért tőlük.
– Fontos küldetést teljesítettünk – magyarázták az ikrek. – Gesztenyebábu-őröket készítettünk az osztálynak.
– Rendben – mosolygott a tanító néni. – Délután úgyis sétálni megyünk az erdőbe, legalább vigyáznak ránk, nehogy eltévedjünk.
Barnita és Zöldita már egyáltalán nem vágyott az erdei túrára, de tudták, ha ismét megszegik a szabályokat, megint bajba kerülnek, így kénytelen-kelletlen ismét elindultak az árnyas fák közé.