EZÜST ZSOMBOR
Ezüsthídon üldögélt egy délután Zsombor,
Azon tűnődött, hogy labdája miért oly kóbor.
Hiába rúgja jó erősen előre,
Sosem jut vele egyről a kettőre.
Mindig és mindig csak kapufákat rúgott,
Pedig a zsebébe is sok szerencsekövet dugott.
Túl nagy a nyílás – jött rá a lényegre,
Szüksége lenne egy jóval kisebb méretre.
Talán ha valamivel lefaragná a kaput,
El is futott hamar, hogy hozza a gyalut.
A kapufát végül addig-addig nyüstölte,
Amíg a félfa ezüstös lett őtőle.
Ha így csillog, biztosan a labdát is vonzza,
Úgy vélte, ez majd a gólokat is hozza.
Ezüstcsukát húzott erre az alkalomra,
Így rúgta a labdát egyenest a kalapomra.
Rólam kapásból a kapuban landolt,
Zsombor az örömtől a kupáért startolt.
Örült a manővernek, hálából csak gagyog,
Az ezüstcsillogástól gólja fényesebben ragyog.
Ez volt a megoldás, most már semmit sem vitat,
Át is rúgja labdájával a fénylő ezüsthidat.
