KESZTHELY: A FESTETICS-KASTÉLY TÜNDÉREI
Barnita és Zöldita ezúttal a Balaton legrégebbi vitorlásával, a Főnixszel ringatózott a tó vizén. Badacsonyból tartottak Keszthely felé. Partot érve hol máshol, mint a híres Party csárdában költötték el reggelijüket, majd elindultak feltérképezni a várost. A Festetics-kastélyhoz érve Barnita, aki mindig mindent megérzett, meglepetésében így kiáltott fel:
– Ez a kastély olyan gyönyörű, hogy biztosan tündérek lakják!
Zölditát kalandvágya nem hagyta nyugodni, így már indultak is a hatalmas palotába. Annyi, de annyi szobát találtak, hogy már a kilincseket lenyomni is fárasztó dolog volt, így a könyvtárszobában meg is pihentek. Amint itt üldögélnek, egyszer csak az egyik polcról leesett egy hatalmas könyv, pont a Kastély tündérei című mesénél kinyitva.
– Talán pont erről a kastélyról szól a történet – ábrándozott Zöldita.
– Olvassuk el, hátha valami titok övezi ezt a sok ezer szobából álló palotát! – sürgette Barnita.
A mese így szólt: “Hajdanában-danában a keszthelyi emberek építettek egy világszép kastélyt. Azt remélték, hogy megtetszik majd a tündéreknek, és beköltöznek ide. Nem is kellett sokáig várniuk. A gyönyörű palotát úgy megszerették, hogy hálából egyre-másra teljesítették az ide látogatók kívánságait. Az emberek nap mint nap hosszú, tömött sorokban várakoztak, sokan csak azért, hogy megcsodálhassák a tündéreket, de a legtöbben segítséget vagy tanácsot kértek.
A tündéreknek egyetlen kérésük volt csupán: minden áldott nap, pontban éjfélkor szerettek volna magukra maradni, hogy eljárhassák titkos tündértáncukat, amivel újabb varázserőre kapnak. Az emberek tiszteletben is tartották kívánságukat, ám egy gonosz boszorkány régóta irigykedve figyelte a tündérek ténykedését. Nem bírta elviselni, hogy ők még nála is több varázserőt birtokolnak. Egyik éjjel elbújt, és kileste a titkos táncot. Rögtön rájött, hogy a tündérek varázsereje a szárnyukban rejlik. Álmukban letörte csodatévő szárnyukat, majd máglyára dobva elégette őket. Csupán egy kis tündér szárnya maradt meg. Ő annyira szégyenlős volt, hogy mindig a föld alatti pincekastélyban üldögélt.
Ettől a pillanattól kezdve szörnyű csend telepedett a kastélyra. Az emberek hiába keresték a tündéreket, soha többé nem találták őket, így lassan már senki nem kereste fel a palotát.”
Az ikrek döbbenten tették le a könyvet.
– Vissza kell hoznunk a kastélyba a tündéreket. Az nem lehet, hogy ez a gyönyörű palota mostantól üresen álljon – határozták el.
Hosszas keresgélés után rátaláltak arra a kis tündérre, akinek a szárnyában volt még varázserő. Ő titkos táncával visszahívta a többieket, majd varázspálcát ajándékozott nekik. Ezentúl szárnyak helyett ezzel varázsoltak, ám éjfélkor, a titkos tánc segítségével most is újra kellett éleszteni a varázserőt.
A kis tündér továbbra is szégyenlős maradt, így Barnita és Zöldita barátaikkal, Fekével, Kékivel, Pirivel és Rózsival közösen egy szökőkutat építettek a pince fölé. A tündérek beköltöztek, az emberek pedig mostantól pénzérméket dobáltak a kútba, majd elmondták kívánságaikat.
Úgy tartják, amint a pénz leér a kút aljára, csörren egyet, így a tündérek azonnal tudják, ha valaki kéréssel fordul hozzájuk. A szökőkút, vagy ahogy a helyiek nevezik, kívánságok kútja, a szépséges tündérektől pompázatosan táncoltatja vizét. Az emberek újra ellepték a kastélyt, persze nem csupán a szökőkút miatt. Aki átlépi a hatalmas vaskaput, azt mágnesként vonzza a kastély látványa is.