HÓEMBEREK
Talán elhiszitek, amit leírok, hisz néhanapján én is álmodom.
Az járt a fejemben egyik éjjel, hogy a hóember miért tűnik el a téllel.
Komor, szürke reggelre ébredt a balatoni Virág-sziget. Ma még a Nap is elfelejtett kisütni. A sziget lakói még közös énekkel is próbálták kicsalogatni meleget adó sugarait, de hiába. Amolyan vihar előtti csend telepedett le kényelmesen, dölyfösen, diadalmámorosan. Már-már azt gondolta mindenki, hogy minden így marad örökre, de egyszer csak valami fehér pihe szállt le az égből, majd száz és száz követte. A gyerekek eleinte csodálkozva, tátott szájjal csodálták az égi áldást, majd mire észbe kaptak, a hó már a csizmájukba is hullatott magából néhány kis pelyhecskét. Örömtáncba kezdtek, táncukat egyre vidámabban és vidámabban járták, mire válaszul a hó is egyre sűrűbben kezdett esni.
A gyerekek párba álltak, hogy így táncoljanak tovább, ám egyikük egyedül maradt.
– Magam maradtam – állapította meg szomorúan Raffaella, de szerencsére a többiek nem hagyták búslakodni.
– A hóember is ember, még ha kicsit hideg is – kiáltották a gyerekek, s már gyúrták is az apró gombócokat, majd addig-addig gurgatták a hóban, ameddig szép kövérre nem híztak. Egymásra tették a nagy golyókat, így pont olyan magas hóember született, mint ők. Szénszemeivel, répaorrával, faágszájával mosolyt csalt mindenki arcára. Estig táncoltak körülötte és persze vele. Késő délutántól lassan sötétedni kezdett, a gyerekeket pedig hazaszólították szüleik. A hóember szája egyre jobban és jobban görbült lefelé, és már egyáltalán nem hasonlított arra a boldog, vidám, nevető hóemberre, akit délután építettek.
– Ne hagyjuk itt egyedül szegény hóembert! Hideg is van, sötét is van, nincs senki, akihez szólhatna a hosszú éjszakában – kérlelte a többieket Raffaella, akinek kívánságát gyorsan tett követte. Újabb hóembert építettek, így már két fehér, nagy pocakú, vidám arcú szerzet álldogált egymás mellett a téren. Nappal nagyokat játszottak velük a kicsik, éjszaka pedig egymásnak maradtak a havas pufókák. Amikor úgy látták, hogy olvadnak és hiányosak havas barátaik, itt-ott megtoldották-foltozták őket egy kis hóval a gyerekek. Ahogy közeledett a tavasz, egyre többször kellett pótolni a hóemberek olvadó, fogyatkozó testrészeit, és sajnos elérkezett az a nap is, amikor már éppen hogy csak annyi havat találtak, amivel még szebbé varázsolhatták őket. A gyerekek nagyon szomorúak voltak.
– Még néhány nap és soha többé nem láthatjuk a barátainkat – sóhajtottak nagyokat. Lefényképezték őket, s már szinte el is búcsúztak tőlük, amikor Raffaellának óriási ötlete támadt.
– Az óriási jégtáblák hamarosan elúsznak a Balatonon északra, ahol ilyenkor dermesztő hideg van. Tegyük fel rá a hóembereket, hadd érezzék most ott jól magukat, jövő télen pedig újra nálunk vendégeskedhetnek! – osztotta meg a többiekkel nagyszerű gondolatát a kicsi lány. Sietniük kellett, nem volt már sok idejük, a vízben a jégtáblák gyorsan olvadtak. Még éppen időben sikerült vízre bocsátani barátaikat a legeslegutolsó jégtáblán. Mindenkinek meghatottság költözött a szemébe, majd a gyerekek arcán patakokban folyt a könny, de már nem bújhattak hozzá a hóemberekhez, hisz tovább olvadtak volna. A hóemberek arcáról pedig szinte már teljesen eltűnt a mosoly, de végül hálásan integettek kis pajtásaiknak.
– Köszönünk mindent, mindent nagyon-nagyon köszönünk! Jövő télen újra találkozunk! – kiabáltak a hóemberek, hálával gondolva az együtt töltött boldog, téli hónapokra.
– Ez az élet rendje – mondogatták egymásnak a lurkók, a tavaszi napsugár pedig ismét jókedvre derítette őket. Ám a hóembereket a forró nyári napokon sem felejtették el.