–    Olyan csodaszép három hónapunk volt. Miért kell ezeknek a szép napoknak véget vetni? – sóhajtozott Ottó és Oszkár egy számukra nagyon is kora reggelen.

–    Bújjunk gyorsan el, amíg anya be nem jön ébreszteni bennünket – vetette fel Ottó.

–    Igaz, ami igaz, minek is nekünk az iskola, eddig is jól elboldogultunk betűk, számok, írás és olvasás nélkül – egyezett bele Oszkár.

Az ikrek hamar belebújtak a székre kikészített ruhájukba, majd kimásztak az ablakon és elindultak egy kacskaringós úton. Élvezték, hogy elbújhatnak a kötelesség elől. Jókedvűen bandukoltak az őszi falevelekkel tarkított járdán. Nem volt igazán tervük, de valahogy úgy érezték, egy pékség felé kellene menniük. Gyomruk minden lépéssel hangosabban korgott, zsebük pedig még a pocakjuknál is üresebb volt.


–    Apa azt mondta, aki nem dolgozik, ne is egyék. Dolgoznunk kell, hogy pénzünk legyen, különben gyorsan felkopik az állunk – okoskodott Ottó. Mivel olvasni még nem tudtak, bementek az első, útjukba eső hatalmas épületbe. Hosszú lépcső, rengeteg pad, szék, tábla, kréta és rettenetesen nagy rend fogadta őket minden egyes teremben, ahová csak beléptek. Tátott szájjal néztek végig a komoly, tekintélyt parancsoló épületen, amikor egyszer csak egy szigorú, bajuszos, szemüveges férfi állt eléjük.

–    Jó reggelt gyerekek! – mondta kissé kimérten. – Mi járatban vagytok itt olyankor, amikor még mindenki javában otthon készülődik? – kérdezte kissé zordan. A fiúk úgy megszeppentek, hogy töviről-hegyire mindent elmeséltek neki az otthoni elszökésükről, iskolakerülésükről, munkakeresésükről és arról, hogy fogalmuk sincs, most éppen hol vannak.

–    Aha – szólt kissé megenyhülve a bajuszos idegen –, szóval dolgozni akartok. Adok én nektek munkát. Táblákat letörölni, padokat lemosni, virágokat meglocsolni, padlót felmosni! – adta az utasításokat.

Mit volt mit tenni, ha enni akartak, dolgozniuk kellett, így nekiláttak a munkának. A kezdeti lelkesedés után egyre nehezebben ment nekik a hajlongás. Ágaskodva port töröltek, görnyedezve locsolgattak, négykézlábra ereszkedve felmostak. Bánták már, hogy ilyen elhamarkodottan döntöttek. Jobb lett volna mégis otthon maradni, reggelizni, majd anyával kézen fogva iskolába menni, megtanulni írni és olvasni, hogy legközelebb csak olyan helyre menjenek be, amit ismernek. Egyszer csak hangos csengőszó ütötte meg a fülüket, majd rengeteg iskolatáskás gyerek özönlötte el az épületet. Előkerült a szigorú bajszos is, de most már sokkal kedvesebb hangon szólt hozzájuk:

–    Nos, gyerekek, rájöttetek, hová tévedtetek? Nem máshova, mint az iskolába. Az első leckét most megtanultátok: soha nem bújhattok el a kötelesség elől! Édesanyátokat már felhívtam telefonon, hamarosan megérkezik a táskátokkal és a tízóraitokkal. Addig pedig menjetek be a termetekbe, rengeteg új barát és kaland vár rátok.

Az ikrek szívéről nagy kő esett le. Beléptek az osztályba, ahol a sok kis pajtást és a tanító nénit látva már csak az iskola és a tanulás titkai érdekelték őket.