KARÁCSONYI KAKTUSZ
– Nincs nevem, csak egy közönséges kaktusz vagyok, vagy talán még az sem. Tüskék ugyan nőttek a leveleimen, de igazán még szúrni sem tudnak. Arról pedig fogalmam sincs, hogy virágzom-e néha – mutatkozott be új társainak a kovácsoltvas állványon a kis virág.
Az apró kaktuszfélével a ház asszonyát, Zsuzsát lepték meg a gyermekei születésnapja alkalmából. Ő pedig a virágtartóra helyezte a többi növénye közé. A kis virág nem volt boldog, csúnyának és mihasznának képzelte magát, ezért a levelei is mindig lefelé konyultak. Csupán egy kis napfürdőzés kedvéért emelte fel a fejét. Boldogtalan életére további árnyék vetődött, mivel szomorúságáért és hervatag külsejéért a többi növény folyton-folyvást így gúnyolta:
– „Kaktusz, kaktusz, sötét, mint egy krampusz. Lógatja a levelét, böködi a cserepét.”
– Ó, bárcsak lennék hóvirág, hogy tél végén az erdő mélyén kinyújtózhassak a földből, és fehér virágaimmal beborítsam a fák alját! Vagy legalább születtem volna aranyesőnek, hogy ezernyi kicsi, vakító napsárga virágommal minden tavasszal a kertben tündököljek! Még az is jobb lett volna, ha rózsaként jövök a világra. Akkor pompás és illatos szirmaim egész nyáron virulhatnának, erős tüskéimmel pedig megvédhetném magam bárkitől. De az én hajtásomból csupán egy közönséges kaktusz nőtt – sóhajtozott nap mint nap a kis növény.
Zsuzsa asszony mindennél jobban szerette a virágait, még akkor is, ha a kicsi kaktusz szinte naponta borult ki bánatában a cserépből. Nem tudta, de hát honnan is gondolhatta volna, hogy a kicsi kaktuszra lelki bánat telepedett. A ház úrnője úgy vélte, a növénynek több fényre lehet szüksége, akkor talán jobban nő és nem lógatja a leveleit, ezért egyenesen a bejárati ajtó melletti ablakba költöztette át. Itt valamivel jobban is érezte magát, mert legalább a többi virág nem gúnyolta.
Egy furcsa fényű, felhős, mégis világos napon hópihék lepték el a határt. Mindent csupa-csupa fehér takaró borított, és mindenki jókedvre derült. Még a kis kaktusz is feljebb emelte egy csöppet a leveleit.
– Csodálatos, hogy karácsony előtt négy héttel, amikor épp elérkezett az advent, hóeséssel köszöntött ránk a tél! – kiáltottak fel a gyerekek, majd rögtön könyörögni kezdtek a szüleiknek: – Anya, Apa, menjünk szánkózni!
Nem kellett sokat kérlelni a szülőket. Gyorsan átöltöztek, és már rohantak is a szánkókért, hogy minél hamarabb tudjanak siklani a friss havon. A nagy sietségben azonban nyitva felejtették a bejárati ajtót. A ház tehát üresen maradt, az utcát járó tolvajok pedig csak erre vártak. Egy pillanat alatt a házban termettek, hogy feltérképezzék maguknak a lakályos otthont. Zsákjukat percek alatt teletömték mindazzal, amit a házban találtak, majd mint akik jól végezték a dolgukat, hordták volna messze az irhájukat. Már éppen az utcán érezték magukat, csakhogy menekülés közben valaki útjukat állta. A kaktusz, aki mind ez idáig csúnya, semmire sem használható, gyáva növénynek tartotta magát, most hatalmas bátorságot gyűjtött, és az éppen kisurranó, rosszarcú tolvajok lába köré tekerte szúrós indáit. A két idegen iszonyatosan megijedt.
– Te atyaúristen, ezeknél a kaktuszba építették a betörőfogót. Meneküljünk innen, de gyorsan, még mielőtt nagyobb bajba nem kerülünk! – kiáltották, de a növény nem eresztette el őket.
Hosszú száraival és tüskéivel addig szorította és böködte őket, amíg a család haza nem érkezett. A ház ura rögtön a rendőrséghez fordult segítségért, akik egy régóta körözött párost zárhattak végre rács mögé.
A kalandról a család hetekig beszélt. Mikor elérkezett a karácsony, még mindig eszükbe jutott a nyitva felejtett bejárati ajtó és a rablófogó kaktusz. Ünnepélyesen megfogadták, hogy indulás előtt ezentúl kétszer is ellenőrzik, hogy becsukták-e az ajtókat. Boldogan ültek az asztalnál, és arra gondoltak, milyen szerencsések. Ekkor a legkisebb lánynak, Emmának támadt egy ötlete.
– A megmentőnknek még nevet sem adtunk, pedig biztosan szeretne már megszabadulni a „közönséges kaktusz” jelzőtől.
A növény annyira meghatódott, hogy örömében kipattantak a rügyei, és hosszú, pompás, rikító szirmokban tündökölt. A család csak ámult a meglepetéstől. Ilyen szépséget nem mindennap látnak. A többi növény levelével elismerően és bocsánatkérően bólintott felé. Soha többé nem csúfolták a kaktuszt.
– Legyen a neve Karácsonyi Kaktusz, hiszen pont a legcsodálatosabb ünnepen virágzik! – kiáltott fel Emma. Ez a név mindenkinek nagyon-nagyon tetszett, ezért gyorsan el is keresztelték a virágot.
Később, mikor már az egész család nyugovóra tért, a Karácsonyi Kaktusz így szólt a többi szobanövényhez:
– Látjátok, nemcsak szépséggel, hanem bátorsággal is lehet tündökölni. Ha pedig bátrak vagytok, bármit elérhettek, a boldogságtól és a sikerektől pedig akár meg is szépülhettek – nézett végig gyönyörködve selymes virágain.
Szenteste után a szépséges Karácsonyi Kaktusz sok-sok család kedvencévé vált. Nem is múlhat el ünnep anélkül, hogy a növény ne ontsa a virágait minden házban, ne ékesítse az otthonokat, és ne emelje az ünnep fényét.