Kiserdei Madárlak
Ha a kiserdőben jársz,
Éneklő madarakra találsz.
Csicseregnek, röpködnek, leveleket terítenek,
Nagyszülőkkel az unokáknak játszóházat építenek.
Mamó és Papó a hévízi kiserdő mellett éldegéltek. Nagyon szerették az erdőt, a természetet, az állatokat, de legfőképpen a madarakat. Lelkiismeretesen etették őket, amikor nem találtak eledelt, amiért ők madárcsicsergéssel, fütyüléssel és énekkel hálálták meg a törődést. Száz és száz madár: rigók, szajkók, csuszkák, verebek jártak hozzájuk nap mint nap látogatóba. Mamó és Papó február végétől már mindig a nyári szünetről álmodoztak. Június közepétől augusztus végéig ugyanis náluk nyaraltak unokáik, Jucó és Lacó.
– Alig várom, hogy újra nálunk legyenek, és újra gyerekzsivaj töltse be a házat – lelkendezett Mamó.
– Nekem addig még van egy nagy feladatom. Meg kell építenem a tavaly megígért kis házat, ahol játszhatnak a gyerekek – vakarta meg az állát Papó.
Másnap asztalhoz is ült, rajzolt, tervezett, majd a fatelepre sietett, hogy megvásárolja a szükséges alapanyagokat. Már minden szerszám és anyag az építkezésre várt, de a jégcsapok még mindig ott csüngtek a csatornán. Március idusát mutatta a naptár, Papó pedig még nem tudott nekilátni az építésnek. Úgy tűnt, idén már nem is lesz tavasz, de talán nyár se. Az időjárás vagy eltévesztette az évszakot, vagy szándékosan döntött úgy, hogy a tél marad. Pedig Papó minden este a jó időért fohászkodott.
– Hogyha a nap kisütne, a faház is gyorsan épülne – mondta reggelente, napról napra mérgesebben.
– Ne mérgelődj, Papó! – csitította Mamó. – A gyerekek akkor is boldogok lesznek, ha csak nyár közepére készül el a kis ház. De Papó ebbe nem nyugodott bele. Április elején a jeges szélben nem bírta tovább a tétlenkedést, felöltözött, és kiment az udvarra. A cudar időjárással mit sem törődve, tele energiával, tettvággyal és munkakedvvel nekilátott a faház építésének. Alapozott, méricskélt, fúrt, faragott reggeltől estig. A hideg időjárás és az elfagyott ujjai azonban sokszor már kora délután megálljt parancsoltak neki.
– Hogyha a nap kisütne, a faház is gyorsabban épülne – sóhajtozott egyre reményvesztettebben.
Mamó viszont Papó egészségéért aggódott.
– Ne türelmetlenkedj, Papó! Ha majd kisüt a nap, eljön a pillanat, hogy vidáman dolgozol, s nem gondolkozol, hogy elkészül-e a kis ház, mert vigyázz, a hidegben ledönthet a láz. Jobb lenne, ha inkább bent ténykednél, s abban reménykednél, hogy mihamarabb itt a tavasz, s a nap sem lesz veled ravasz. Nyár végéig szikrázóan süt, s te gyorsan dolgozhatsz, az unokáknak nagy örömet okozhatsz.
De Papó hajthatatlan marad, és csak építette, csak építette napról napra, hétről hétre a házikót. Egyik reggel azonban köhögve, prüsszögve, náthásan, magas lázzal ébredt. Mamó nagyon megijedt és hívta az orvost.
– Papó alaposan meghűlt. Szigorúan ágynyugalomra és gyógyszerekre van szüksége – állapította meg a doktor. – Így is hosszú hetekbe telik, mire felépül.
Szegény Papó, amikor már csak a tető fedése maradt hátra, ágynak döntötte a betegség. Pedig a jó idő is megérkezett végre. A nap kisütött, az erdő madarai csiripeltek és vidáman énekelgettek, hogy jobb kedvre derítsék. De ő még lázasan is ezt hajtogatta:
– Hogyha a nap kisütött volna, a faház is elkészült volna.
Már csak két hét volt hátra a vakációig, ám Papó még mindig nem gyógyult meg. Már hetek óta az ágyat nyomta, úgy legyengült, hogy képtelen volt felkelni.
Látták ezt jó barátai, a madarak, akik úgy gondolták nem nézhetik tétlenül Papó betegeskedését. Mindenáron segíteni szerettek volna jó barátjuknak. Két napig gondolkodtak, és Papó mondatát csicseregték.
– Csip-csirip, csip-csirip. Hogyha a nap kisütött volna, a faház is elkészült volna. Csip-csirip, csip-csirip.
Egyszer csak egyikőjüknek eszébe jutott:
– Ha csiripelés helyett ágakat és gallyakat hordanánk a faházra, két hét alatt befednénk a tetejét. A nyári szünetre így pont végeznénk a munkával. Hogy örülne Papó, de még nála is jobban az unokái!
Nem is gondolkodtak sokáig, azonnal munkához láttak. Napkeltétől napnyugtáig hordták az ágakat. Papó persze semmit sem tudott a madarak szorgoskodásáról. Csupán azt furcsállta, hogy elnémult az erdő, nem csicseregtek a fákon a madarak. Honnan is tudhatta volna, hogy barátainak most nem volt erre idejük!
Június 15-én eljött végre a nagy nap, a szünidő kezdete és vele együtt megérkeztek az unokák is. Ezen a napon már Papót is kidobta magából az ágy, a konyhában ülve várta Jucót és Lacót. A szokásos sóhaja azonban nem maradt el:
– Hogyha a nap kisütött volna, a faház is elkészült volna.
– Papó, Papó, gyönyörű a kis ház, olyan a teteje, mint egy igazi erdei kunyhónak! – futottak be hozzá egyszer csak lelkendezve az unokái.
– Ők meg mi a csudáról beszélnek? – tépelődött Papó. – Hiszen nincs is teteje a faháznak.
Felpattant a székről, és mintha soha nem is lett volna beteg, kifutott az udvarra. A látványtól szóhoz sem jutott, azt hitte, rosszul lát.
– Káprázik a szemem, vagy tényleg van teteje a házikónak? – kérdezte Mamót.
A választ Mamó már tudta, de a madarak csicsergése Papónak is megadta a választ.
– Csip-csirip, csip-csirip! Szerencsére a nap az erdőbe ült, a madarak serege a kis házhoz gyűlt. Repkedtünk fáról fára, hogy csőrünkbe ágakat-gallyakat vegyünk, a gondoskodásért cserébe valamit jót is tegyünk. Csip-csirip, csip-csirip.
– Hálásan köszönöm – motyogta könnyeivel küszködve Papó. – Bár nem vártam viszonzást az eleségért, jólesett, hogy mégis megleptetek. Az egész családot boldoggá tettétek, így mi másnak is nevezhetnénk el a kis házat, mint Kiserdei Madárlaknak.
A kis ház egész nyáron zsongott a jókedvtől, az énekszótól, a játéktól. Nyár végétől pedig, amikor Jucó és Lacó hazautaztak, Papó legnagyobb örömére a madarak jártak a faházba melegedni.