MINDENKI KARÁCSONYFÁJA
Advent első vasárnapját piros betűkkel jelezte a naptár. Ez nem jelentett mást, mint a karácsonyi készülődés kezdetét. Anna néni különösen szerette ezt a napot. Ilyenkor mindig meggyújtotta az adventi koszorú első gyertyáját, majd arra gondolt, hogy már csak négy hét, és újra meglátogatják gyermekei és unokái. A legfinomabb süteményeket, a legszebb díszeket és a legnagyobb karácsonyfát képzelte el az otthonába.
Anna néni a hévízi kiserdő mellett egy takaros kis házban élt az állataival. Sosem volt egyedül, az erdő lakói állandó látogatói voltak, gyermekei és unokái pedig amikor csak tudtak, eljöttek hozzá. Naphosszat szorgoskodott: ültetett, betakarított, befőzött, befőttet tett el és sütött-főzött, mosott-takarított egész álló nap. Már hajnalban, a nap első sugarával együtt kelt, megetette kutyáját, macskáját, kacsáit és nyulait, majd köszöntötték egymást a szomszédos erdő lakóival. Boldog volt, de a legeslegboldogabbá azt tette, amikor a tőle távol, Budapesten élő családja, három gyermeke és kilenc unokája meglátogatta. A karácsonyt is a családi vacsora, beszélgetés, játék és vidámság miatt szerette.
Nosza, adventkor neki is állt: kitakarított, kicsinosított mindent, hogy karácsony hetében már csak díszítenie és sütni-főznie kelljen. December első napjai havat hoztak Hévíz városára. Úgy beborítottak mindent, mintha Anna néni sűrűn megszórta volna porcukorral a frissen sült almás pite tetejét. Gyönyörű volt az erdő s a város utcái is. Esténként mintha angyal szállt volna Hévízre, hogy varázspálcájával minden egyes házba ünnepi fényeket varázsoljon, úgy ragyogtak a karácsony fényei az otthonokban. Anna néni minden egyes nap szerette volna átélni ezt a csodát, így a sötétedés beálltával útnak indult felfedezni ezt a káprázatot. Talán ezen a napon jobban tette volna, ha inkább a kandallónál melegszik, de a kíváncsisága ma sem hagyta nyugodni. Felkerekedett, hogy minden fényt begyűjtsön mélyen az emlékezetébe. Nem sejtette azonban, hogy a frissen lehullott hó alatt kemény és hideg, csúszós jég lapul. Szegény néni akkorát esett a síkos járdán, hogy nem tudott magától lábra állni. Az arra járó jó szándékú emberek segítettek rajta.
Felsegítették és tiltakozása ellenére kórházba vitték. Anna néninek eltörött az egyik lába. Tavaszig hosszú-hosszú lábadozás állt előtte. Szemeiből gyorsan eltűnt a vidámság, otthonába pedig szomorúság költözött. Hiába látogatták a szomszédok, hiába vittek neki minden földi jót, hiába sündörögtek körülötte az állatai és hiába kopogtattak be ablakán nap mint nap az erdő lakói, ő csak az elmaradt karácsonyi készülődésre tudott gondolni. Hiába álmodozott csillogó díszekről, hatalmas karácsonyfáról, illatozó süteményekről, ezekről az örömökről most le kellett mondania.
December 24-én, karácsony reggelén különös hangokra ébredt. A hangok az erdőből jöttek. Kinézett az ablakán és azt hitte, álmodik. Az erdő lakói tobozokkal, fenyőágakkal és bogyókkal feldíszítették a kerítését, az ablakait és az ajtaját is.
– Köszönöm drága barátaim, nagyon köszönöm – hálálkodott a néni az ablakon kihajolva.
Kisvártatva kopogtattak, s a szomszédok érkeztek hozzá látogatóba. Mindenki gőzölgő finomságot tartott a kezében. A konyhából pedig süteményillat szállt feléje. Annyi földi jó gyűlt össze a konyhájában, hogyha egy éven át süt-főz, akkor sem végez ennyi ínycsiklandó finomsággal. Könnyei záporán át alig tudott megszólalni. Csak zokogott és zokogott örömében. Néhány perc múlva újra kopogtattak. Anna nénit az orvosa látogatta meg és egy kis meglepetést is tartogatott számára.
– Egy kis segítséget hoztam magának – szólt a doktor. – Egy botot. Mostantól ezzel a bottal szépen, lassan sétálgathat már. Ez az én karácsonyi ajándékom – tette hozzá, majd búcsút vett.
Akkora volt a vendégjárás, hogy a néni észre sem vette a sötétedés kezdetét, és meg sem hallotta a vidám gyerekzsivajt. A gyermekei és az unokái érkeztek meg hozzá.
– Nagymama, nagymama, hát te hogyhogy megint ennyi finomsággal vártál bennünket? – csodálkoztak el a konyhában.
– A jó barát a bajban az igazi barát. És az én barátaim segítségemre siettek nagy bajomban – felelte Anna néni.
Meghitt hangulatban telt a karácsony délutánja, és bár a néni nem mondta, de az óriás karácsonyfa szíve mélyén nagyon hiányzott neki. Családja a lelkébe látott és kitalálták a gondolatát. Autóba ültették és a Tófürdő előtti térre vitték. Nem voltak egyedül, a sok hévízi vendég mind ott ünnepelte a karácsonyt a hatalmas, pompásan feldíszített fánál.
Anna néni szívét olyan szeretetet járta át, amilyet még soha életében nem érzett. Úgy gondolta, az ő kívánsága most teljesült, a mindenki karácsonyfája mégis ezt súgta neki: nem a külsőségek fontosak, hanem az, hogy ezen a napon mindenki együtt lehessen azokkal, akiket nagyon szeret.