ARANYPART ÉS EZÜSTPART SIÓFOKON

 

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi nyári reggel. Hosszú, holdfényes éjszaka után a nap sütött, a madarak daloltak, a fák ragyogtak, a bogarak élelem után kapkodtak. Valami azonban mégis szokatlan volt. Mintha alacsonyabban járt volna a nap az égen, és mintha nem égette volna úgy az ember bőrét, mint máskor. Most inkább csak simogatta meleg sugaraival. Na és a színek, azok is teljesen másnak tűntek, mint egy hónappal ezelőtt. A szikrázó sárgát, a vakító fehéret és a tündöklő kéket barna, narancs és bordó váltotta fel. Nyugodt, álmos színek. Mintha a Balaton is fáradtabb lett volna. Apró, tarajos hullámain komótosan ringatóztak a sirályok. Az ikrek, Barnita és Zöldita, barátaikkal Fekével, Kékivel, Pirivel és Rózsival a parton sétálva egyszer csak kiabáló hangra lettek figyelmesek. A vízből valaki a kezét nyújtogatta, de nem tűnt úgy, hogy fuldokolna.

–          Bajba kerültél? Segítsünk neked? – kérdezte Barnita a férfit.

–          Hideg a víz, hideg a víz – ismételgette a férfi.

Zöldita beledugta a kezét a vízbe.

–          Valóban – állapította meg, majd kihúzták a vízből a férfit.

–          Miért mentél bele a vízbe, ha hidegnek találtad? – kérdezgették az ismeretlent.

–          Nem önszántamból tettem. Eddig a fellegekben jártam, de reggelre valahogy idepottyantam. Hát nem ismeretek meg? Én vagyok a Hold.

–          Nem igazán hasonlítasz rá, de tegyünk egy próbát. Varázsolj nekünk sötétséget! – kérték az ikrek.

Lássunk csak csodát, a férfi fújt egy nagyot, és a Nap már el is tűnt az égről, sötétségbe borult minden, csak körülöttük a Hold fénye világított. Most már hittek a messziről jött embernek. Összedugták a fejüket és azon tanakodtak, miként juttassák őt vissza az égre. Végül arra a megoldásra jutottak, hogy ezüstfonalból létrát készítenek. A létra egyik végével a csőrében sirály barátjuk felrepült az égbe, és egy felhő sarkára kötötte. A Hold visszamászott rajta az égbe, hálából pedig minden éjjel hatalmas fényt küldött rájuk. A fény az ezüstlétrától szikrázóan csillogott, így a partot Ezüstpartnak nevezték el. Az emberek nagyon megkedvelték ezt a részt, nyaralókat, panziókat építettek ide, a partvonal menti szabadstrandon több ezren élvezik minden nyáron a mesés Balatont.

Barnita és Zöldita barátaikkal, Fekével, Kékivel, Pirivel és Rózsival késő este a Hold ezüstös játékában gyönyörködve sétáltak a parton, amikor segélykiáltást hallottak. A hang ezúttal egy fa tetejéről érkezett. Siófok a varázslat városa – állapították meg, amikor közelebb értek a fához.

–          Mi a gondod, szép hölgy? – sietett hozzá Barnita.

–          Annyira alacsonyan jártam, hogy lepottyantam az égről, és most nem tudok visszamenni. Tudjátok, én vagyok a Nap, ha itt maradok, csak itt lesz világos és meleg. Másutt örök sötétség vár a világra.

–          Mutasd meg ki vagy valójában! – kérték a gyerekek, akik a Hold vendégeskedése után már nem kételkedtek annyira az idegen szavaiban.

A Nap erre fújt egy nagyot. A lehelete olyan forró volt, hogy még a kifli is megpirult a kezükben. Semmi kétség nem fért hozzá: a Nap kér tőlük segítséget. Aranyfonalból hidat készítettek, egy ilyen gyönyörű hölgyhöz bármi más méltatlan lett volna. A sirály ismét egy felhő sarkához kötötte a fonal végét, a Nap pedig hosszú szoknyáját kissé megemelve, úrinőhöz illően feltipegett az égbe. Hálából összes sugarával körbeölelte a siófoki partot. A fénylő hídtól aranyban pompázott a partoldal. Az Aranypartnak százezrek járnak évről évre csodálatára. Szállodákat és szórakozóhelyeket építettek ide, így mindig Siófokon a legvidámabbak a nyári napok.

–          Miért ült délben olyan magasan a Hold, hogy a vízbe esett, és vajon miért járt ilyen alacsonyan a Nap, hogy lepottyant az égről? Miért olyan nyugodt és álmos minden? Miért gondolunk annyit az osztálytársainkra és a tanulásra? – tették fel maguknak a kérdéseket a gyerekek. – Hát persze! Augusztus 31-ét írunk. Sajnos véget ér a nyár, véget értek a balatoni kalandok.

A gyerekek a búcsúzóul a vízre tekintettek. Egy-kettő-három-négy – számolta kacsamama a kicsiket, ők pedig követték anyjukat a nádasba.

–          Egy-kettő, kiskoma, holnaptól vár az iskola – számoltak és nevettek egy nagyot búcsúzóul a gyerekek.