TÁBORI RÉMLÉNYEK
Ez a július végi szombat forró nyári napnak ígérkezett. Az égen bárányfelhők bégettek, a vízparton a szúnyogok nyugodtan napoztak, a békák úgyis eltűntek hűsölni a nádasba. A hőséget a madarak sem szerették túlzottan, jó meleg tollazatuktól szívesen megváltak volna. A stégen fel-alá sétálva készségesen adták kölcsön egy-egy színes tollukat a nyaralóknak, hogy üdvözlő képeslapot írhassanak a barátoknak. A Balaton csendesen, mégis hívogatóan fodrozódott. Mintha nagyon halkan azt súgta volna: aki selymes vizemben megfürdik erőt és bátorságot is merít. Talán ezt a hívogató fuvallatot érezte meg Barnita és Zöldita, a két kalandor ikerfiú.
– „Óriási rémlényekkel vár mindenkit a zánkai az üdülőtábor” – olvasta hangosan Zöldita a hirdetőoszlop szövegét. Barnita rosszat sejtett, de a dolog kíváncsivá tette.
– Ugye nem akarsz odamenni? – kérdezte kissé ijedten ikertestvérét.
– Nem hogy akarok, már indulok is. Úgy érzem, a rémlények számunkra nem mások, mint élmények – vágta rá vagányul Zöldita, és már indult is, hogy kibéreljen egy szobát ebben a rémlényekről elhíresült üdülőben.
Barnita csak futva tudta őt követni. Úgy sietett, mint aki minél előbb szeretne találkozni az ismeretlen szerzetekkel. Miután beköltöztek a szobába, Zöldita továbbra sem fért a bőrébe.
– Indulás a partra, kezdődhet a nagy pecázás! – kiáltotta, és már repült is Balatonra. A parton horgászok hada fogadta őket. A zánkai nagy horgászverseny közepébe csöppentek.
– Egy ballábas csuka, egy lyukas lábas, egy üres háló – sorolta a bíró a tóból kihalászott kincseket.
– Ha nincs csali a pecaboton, nem harapnak a halak – látták el jó tanácsokkal a többieket az ikrek, mire ők felkapták a fejüket és felszerelték a kukacokat. Lett is kapás ezután. Csuka, amur, keszeg, kárász, ponty, busa, harcsa. Már úgy tűnt, kifogják az egész Balatont, mire a bíró véget vetett a versenynek. Barnita és Zöldita nagyszerűen szórakoztak, hatalmasat játszottak, majd este a tábori szobájukban nyugovóra tértek. A rémlényeket, amikért eredetileg ideutaztak, réges-régen kiverték a fejükből. Már éppen elaludtak volna, amikor vonyítást, súlyos, lassú léptek közeledését és csapkodást hallottak. Csupán a hold fénye pislákolt a szobájukban, de az árnyékból még így is pontosan felmérték, hogy egy hatalmas teremtmény közelít feléjük. Halálra váltak félelmükben. Nem is leplezték ijedségüket, inkább betakarták magukat a lepedőjükkel. A „szörny” azonban lerántotta róluk a leplet. Alig merték kinyitni a szemüket, aztán meg alig hittek a szemüknek. Csahos, a tábor pulikutyája állt az ágyuknál, szájában azzal a hallal teli vödörrel, amit a fiúk nagy sietségükben a parton felejtettek. Csahos jó kutya volt, mindig mindenkire gondolt, és még jutalmat sem várt cserébe. Egy kis simogatást is apró kéznyalogatással köszönt meg. Kapott is ezután, nem is keveset. A fiúk szinte kopaszra simogatták örömükben.
Csahos végül elsomfordált, hogy az ikrek nyugodtan alhassanak. Másnap a táborból kifelé jövet ismét megpillantották a zánkai üdülőtábor plakátját.
– „Óriási élményekkel vár mindenkit a zánkai az üdülőtábor” – olvasta el újra Zöldita a hirdetőoszlop szövegét. Ekkor minden világossá vált előtte. A plakáton mindvégig az élmények és nem a rémlények felirat szerepelt. Ők azonban annyira vágytak a kalandra, hogy rosszul olvasták a betűket. Az pedig csak rajtuk és Csahos kutyán múlt, hogy végül óriási rémlényekkel és élményekkel is gazdagodtak.