TIHANYI VISSZHANG
Barnita és Zöldita, az ikerpár már hosszú órák óta fürdött a Balatonban. Csodálták a Tihanyi-félsziget látványát, az apátságot, az illatos levendulákat, a múltat tisztelő házakat és persze a víz simogatását. Ez a simogatás azonban egyre erősebbé és követelőzőbbé vált, majd olyan érzése támadt az ikreknek, hogy a víz azért hullámzik ilyen erővel, mert kérni szeretne tőlük valamit. Egyszerre csak egy sellőlány dugta ki a fejét a vízből. Csak tátogott és tátogott, de nem jött ki hang a torkán. Barnita és Zöldita hiába kérdezgették, faggatták, ő csak tátogott, de nem tudott megszólalni. Abban biztosak voltak, hogy segítséget kér tőlük a sellőlány, de, hogy miben, azt nem értették. A lány folyamatosan a templom felé mutatott, de a partra mégsem vihették ki, hiszen víz nélkül nem tudna létezni.
– Nem, nem, kislány, oda nem mehetsz. A Te otthonod a Balaton. Itt születtél, itt is élsz. A világ legszebb helyén. Ha kivinnénk a partra, azon nyomban elpusztulnál – intette óvatosságra a sellőt Zöldita.
Ettől a sellő olyan szomorú lett, hogy patakokban folytak a könnyei és el is tűnt a habokban.
Barnita rosszat sejtett. Mivel a sellő nap mint nap eljött közéjük, és már szinte könyörgött nekik a part és a templom felé mutogatva, így biztos volt benne, hogy nem véletlenül szeretne kimenni.
– A sellők nagyon félnek az emberektől. Ahogy tudnak, elmenekülnek előlük, ez a lány pedig nem tágít mellőlünk, ráadásul tőlünk vár segítséget. Lehet, hogy ez az utolsó kívánsága, mi pedig nem tehetünk mást, teljesítenünk kell – mondta el nagy bölcsen megérzését Barnita.
A fiúk aznap semmit sem aludtak, egész éjjel tanakodtak, végül arra az elhatározásra jutottak, hogy a lányt el kell vinniük a templomhoz, méghozzá már másnap reggel.
Ahogy pirkadt, az ikrek ismét a Balatonban fürödtek, a sellőre pedig nem kellett sokáig várniuk. Jött feléjük, méghozzá szélsebesen, úgy, mintha érezte volna, hogy ma megtörténik az, amire évek óta borzasztóan vágyott. A fiúk óvatosan, mintha valami törékeny ékszert vinnének, úgy fogták és vitték a lányt a partra, majd a templomhoz. Csodák csodájára a lány nemhogy fulladozott és vergődött a parton, inkább egyre jobban érezte magát, mikor pedig a Visszhang-domb óriás kövéhez értek, hirtelen elkiáltotta magát:
– Édesanyám, édesapám, testvérkéim, kijöttem a vízből, két fiú megsegített. Itt vagyok a kőnél, éppen az utolsó pillanatban ahhoz, hogy egész életemben rajtam üljön az átok.
A hang két másodperc alatt elért a templomig, és egymás után hétszer hangzottak el a lány szavai.
A sellőlány családja azonnal ott termett. Boldogságukban szorosan átölelték a lányt, aki mostanra visszaváltozott igazi emberré. A család nem győzött hálálkodni az ikreknek, amiért feloldozták lányukat az átok alól. 100 évvel ezelőtt ugyanis feleségül kérte a szépséges leányzót a víz ura. Mivel nem adták hozzá, haragra gerjedt, elrabolta, sellővé varázsolta és gúnyosan odavetette nekik:
– 100 évig enyém a lány, addigra már biztosan megunom, de csak akkor szabadulhat, ha a parton hétszer egymás után segítségért kiált nektek.
Szerencsére a lány ismerte a tihanyi visszhangot, így tudta, ha odaáll a Visszhang-domb kövéhez és elkiáltja magát, akkor a templom oldaláról visszaverődik a hangja és hétszer elismétlődnek a mondatai. A tüdeje mostanra már úgy megtelt vízzel, hogy visszhang nélkül csak egyszer tudta volna elmondani a kérését.
Éppen ma telt le a 100 év, így ha a fiúk nincsenek, őt megölte volna a víz ura. Barnita és Zöldita lelkét melegség töltötte el. Boldogok voltak, hogy bár nem beszélték a sellők nyelvét, mégis megfejtették a titkot. Tihanyt, a félszigetet és az apátságot örökre a szívükbe zárták. Úgy gondolták, a Visszhang-domb nekik is szerencsét hozhat, így ha valami nagy tervet szőttek, vagy volt egy nagy vágyuk, mindig visszatértek ide, hogy elkiabálják a nagyvilágnak.