VAKSI KARÁCSONYA
Sötétben tapogatózni olyan, mint ha elvették volna a szemünk világát. Csak megyünk-megyünk, de nem tudjuk, hol tartunk, mi van előttünk s utánunk, nem ütközünk-e bele valamibe vagy valakibe. Még a talaj is imbolyog alattunk. Boldog is az, akinek az Isten világosságot adott!
A kis Vaksi nagyon szerencsésnek tartotta magát. Megvolt mindene, amit csak egy gyermek kívánhat. Szerető, kedves szülei és nagyszülei, sok-sok barátja, rengeteg játéka és egy nagyon okos kutyusa, Látó. Vaksit még az sem zavarta, ami miatt a szüleinek óriási bánat lakozott a szívében: a kisfiú vakon született, és soha életében nem láthatott még semmit, de semmit. Vaksi úgy érezte, neki nincs is szüksége arra, hogy lásson, hiszen hűséges kutyája, Látó mindenhova elkíséri, mindent megmutat neki. Boldogan élte mindennapjait. Vaksi és családja a Balaton partján egy aprócska kis faluban lakott, így igazán jól ismert itt mindent: embert, kutyát, macskát, madarat, fát, bokrot, virágot. Egy nap azonban úgy hozta az élet, hogy édesapja új munkahelyet kapott, de nem ám egy kis faluban, hanem egyenesen a fővárosban, Budapesten. Szülei kétségbeestek: hogy boldogul majd Vaksi az óriási városban, a hatalmas forgalomban, hogyan talál majd el az óvodába, és hogy fogadják majd az új társai?
– Cseppet se aggódj, drága Édesanyám és Édesapám! Bár nagyon szeretem az aprócska kis falunkat, alig várom, hogy megismerjem a nagyváros zaját, és nagyon vágyom az új kalandokra is – nyugtatgatta szüleit Vaksi.
Szülei ettől kicsit megenyhültek. A költözés pont karácsony tájékára esett. Vaksi és kutyusa, Látó boldogan indult útnak egy hóeséses reggelen az új óvodába. Látó még a szokásosnál is körültekintőbben és óvatosabban vezette gazdáját az úton. Bár még sohasem járt ebben az óvodában, minden nagyon ismerősnek tűnt neki: az illatok, a versek, a zsivaj, a nevetés, az énekszó és minden, de minden. Éppen ezért olyan bátran lépett be a csoportszobába, mintha még mindig a saját kis falujába lenne. A szokásos üdvözlés és ölelgetés helyett azonban csak síri csend fogadta.
– Köszönjetek szépen, gyerekek, Vaksinak, az új társatoknak! – biztatta a kicsiket az óvó néni.
– Szervusz, kedves Vaksi és szervusz, kedves Látó kutyus! – suttogták kórusban a lurkók, majd olyan halkan folytatták a játékot, amilyen csendben még sohasem játszottak.
Bár Vaksi semmit sem látott, azt mindenesetre tökéletesen érzékelte, hogy a gyerekek egész nap kerülik őt. Az első nap után szomorúan tért haza. Édesanyja egész este vigasztalta:
– Ne búsulj, kisfiam, majd idővel megismernek és megszeretnek a többiek. Legyél türelmes, megértő és jószívű, és mindenki a barátod lesz – biztatta édesanyja.
Vaksi napról napra jobban érezte, hogy bár szeretik az új társai, de továbbra is kerülik. Csak messziről nyújtották át neki a kért játékokat, és olyan óvatosan fogták meg a kezét, mintha egy törékeny kristálygömb lenne. Vaksi egyik este hosszú gondolkodás után rájött a gyerekek és közte lévő titokra.
– Anya, ezek a gyerekek félnek tőlem. Ők annyira jóindulatúak és kedvesek, hogy még véletlenül sem szeretnének megbántani engem. Attól félnek, ha túl közel jönnek hozzám, megütnek véletlenül, és annyira sajnálnak, hogy még nem tudják, miként közeledjenek hozzám. Ha csak egy napra láthatnám őket, úgy a szemükbe néznék, hogy örökre elfelejtenék, vak vagyok! – sóhajtott Vaksi. – Rajtam csak a Jézuska segíthet, én pedig kérni fogom a segítségét – döntötte el.
Éjszaka imába foglalta vágyait.
„Kedves Jóistenem! Tudom, hogy mindenem megvan ezen a világon, és ezért nagyon hálás is vagyok. Nincsenek nagy vágyaim, a kérésem csupán annyi, hogy egyetlen percre hadd nézek a pajtásaim szemébe. Szeretném, ha elhinnék nekem, én is ugyanolyan vagyok, mint ők: egy vidám, játékos kisfiú, akit nem kell túlzottan félteni, hiszen én mindig is a szemem világa nélkül éltem. Drága Istenem, csak egy kis fényt szeretnék, és ígérem, továbbra is jó leszek mindenkihez.”
Elérkezett karácsony napja, amikor Vaksi a szívében tele reménnyel érkezett az óvodába. Már messziről érezte a fenyőfa illatát és hallotta a gyerekek angyalokhoz idézett dalát. Régi falujukban is állítottak karácsonyfát, de édesanyja elmesélése szerint csak néhány tobozzal és masnival díszítették. Belépett a csoportba, és megtörtént a csoda. A karácsonyfán üveggömbök pompáztak és világító füzérek tündököltek. A hatalmas fénytől hirtelen olyan különös dolgot érzett, amilyet még soha. A szeme káprázni kezdett, majd egy tetőtől talpig aranyba bújtatott fát és sok-sok ünneplőbe öltözött gyereket látott. Odalépett hozzájuk, és mélyen a szemükbe nézett. A kicsik rögtön megértették, hogy Vaksi nagyon vágyik a közelségükre, és nem kell rá figyelni, hiszen tud ő magára vigyázni. Ez a karácsony volt a legszebb, amit valaha átélt. Látott, hallott, és nagyon boldog volt. Az élményt örökre a szívébe zárta, a fényeket pedig olyan élesen az emlékezetébe véste, hogy Látó kutya segítője helyett jó pajtásává szegődött. Vaksi szeme a karácsony fényeitől és attól, hogy már ővele sem bánnak kivételesen, annyit javult, hogy most már így imádkozott a Jóistenhez:
„Kedves Jóistenem! Köszönöm, hogy teljesítetted a vágyamat. Most arra kérlek, az ajándékok mellé vigyél minden házba egy kis hitet, hogy mindenkinek legyen bátorsága és ereje küzdeni az álmaiért! Vigyél, kérlek, boldog karácsonyt mindenkinek!”