BOHÓKÁS IKERSÉG 3. RÉSZ
VÉD- ÉS DACSZÖVETSÉG
Sokszor kérdezik tőlem, hogy milyen a gyermekeim kapcsolata egymással és van-e különbség az ikrek személyisége között. Bár külsőre meglepően egyformák a lurkók, ők mégis kétpetéjű ikrek, egypetéjű ikrek tulajdonságaival színezve. Tapasztalatom szerint az ikrek közti véd- és dacszövetség szorosabb kötelék, mint egy anya-gyermek kapcsolat vagy a friss szerelmesek közötti telepátia. Sokak szerint ez csak egypetéjű ikrekre érvényes, nálunk mégis erősebb a kötődés egy szimpla testvéri viszonynál.
Csaba és Gergő olyanok, mint a kétdarabos puzzle. Kiegészítik egymást, sőt sokáig úgy gondolták, egymás nélkül nem is létezhetnének. Már az is beszédes, hogy ők igazából egymás tükörképei, Csabi jobb-, Gergő pedig balkezes és ballábas. Ami állandó, az Gergő anyai gondoskodása. Ez a hétköznapokban állandóan jelen van. Már egyévesen a kelekóla Csabi elé állt az úttesten, kezével védte és pösze kis szájával folyamatosan hajtogatta: SZTOP, SZTOP, SZTOP. Később etetni és öltöztetni is próbálta a tesót. Ebből mára annyi maradt, hogy kiteszi neki, mit vegyen fel.
Esténként is rettenetesen aggódik érte. Ha Csabi nem tud elaludni, Gergő lobbizik az érdekében.
– A Csabi fél, nem feküdne mellé valaki?
Vagy:
– A Csabi éhes, nem hoznátok neki egy kis kolbászt?
Előfordult, hogy Csabi nem volt hajlandó verset tanulni, inkább a játékot választotta, mire én beküldtem a szobájába. Innentől Gergővel sem tudtam mit kezdeni, mert folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy most mi lesz Csabival? Tényleg nem foglalkozom vele? Végül rábeszélte, hogy kérjen tőlem bocsánatot. Szinte löködte maga előtt, hogy menjen már.
Az iskolában is ő az őrangyala. Mindent elkövet annak érdekében, hogy Csabi is tudja a leckét és rendben legyenek a dolgai. Ha kell, súg neki, ha kell ír, olvas vagy pakol helyette.
Bár nagy a ragaszkodás és a féltés, a kedvenc ceruzáját mégsem adja neki kölcsön, nehogy megrágja a végét. A cipőjüket meg végképp nem cserélhetik össze, hiszen szerinte Csabié mindig koszosabb.
Amiben tökéletesen egyetértenek, az a sírás. Az iskolában természetesen egymás mellett ülnek, a tanító néninek is csak egyszer jutott eszébe, hogy szétültesse őket. A vége az lett, hogy hol az egyik, hol a másik zendített rá. Judit néni az első óra után feladta, és visszaülhettek egymás mellé. Ki hinné, hogy akkor meg örömükben fakadtak sírva…
Februárban három napra elutaztunk a férjemmel. Felváltva kezdték el a sírást, majd összeborulva vigasztalták a másikat, hogy már csak 2, vagy 1 nap és jövünk.
Egymásra olyannyira szükségük van, hogy mindent együtt csinálnak, néptánc, karate, foci, tenisz, tűzoltós és bankrablós játék, kutyázás, macskanyúzás…
Az mindenesetre nagy mázli, hogy a közös érdeklődés ellenére még soha nem szerettek bele ugyanabba a lányba. Persze még bármit hozhat a jövő, de én optimista vagyok, és úgy gondolom, ők ezt mindig megbeszélik majd egymással, és fontosabb lesz számukra a testvéri szeretet egy múló szeszélynél.