BOHÓKÁS IKERSÉG 8. RÉSZ

VENDÉGLÁTÓHELYEK ÉS KULINÁRIS ÉLVEZETEK   

Egy jó kávé mellett üldögélni, kortyolgatni, közben ábrándozni olyan feltöltődés, ami felér egy wellness-szel. Egy étteremben elfogyasztott különleges ebéd vagy vacsora pedig belépőjegy a mennyországba.

Kulináris örömökben pöttöm gyerekeink miatt sokáig nem lehetett részünk. Ha mégis betévedtünk velük egy-egy étterembe, égre-földre esküdöztünk a felszolgálóknak, hogy soha többet nem tesszük. Egy helyben maximum addig bírtak ülni a lurkók, amíg levettük róluk a kabátot, aztán uccu neki, fedezzük fel a helyet: tapogassuk össze a süteményes hűtőt, fussunk a forró kapucsínót felszolgáló pincér elé, borítsuk ki az almalevet, kenjük a süteményt a ruhánkra és ne hagyjuk, hogy anyáék beszélgessenek. Menjünk be a konyhára, majd kihoz bennünket a szakács vagy valamelyik konyhás. Segítsünk a felszolgálónak: vigyük a pulthoz a koszos tányérokat és poharakat. Az sem baj, ha mindet összetörjük, a szándék a fontos, különben meg fogyóeszköz.

Na jó, ha a szívemre teszem a kezem, be kell látnom, hogy a gyerekeknek igazuk volt, az ilyen családi programoknak csak később jön el az ideje. Ehhez az elvhez jó hosszú ideig ragaszkodtunk is. Aztán ahogy nőttek az ikrek, néhanapján, nem túl forgalmas időszakokban már bemerészkedtünk egy-egy kávézóba, étterembe.

A földi paradicsomot öt éven keresztül a saját konyhánk és étkezőasztalunk jelentette. Ez a néhány év nem vált hátrányomra, sütés-főzés terén úgy kikupálódtam, hogy ma már nem jelent gondot a legkülönlegesebb ínyencségek elkészítése sem. Azért bevallom, jólesik, ha dicsérik a főztömet. Magasztalásban nincs is hiány a gyerekek részéről. Bármit teszek eléjük, egyből jönnek a méltató szavak:
– Anya, ez nagyon finom.
– Ilyen jót még soha nem ettünk.
– Mindig ilyet főzzél, ez a kedvencünk.

Ilyenkor általában három kanál után köszönik szépen, elég volt, tele a hasuk. Én pedig ránézek a pulton 10 kilométer szélességben elterülő, mosogatásra váró edényhalmazra, eszembe jut az elfogyasztott háromkanálnyi étel és el kell számolnom magamban 10-ig…
– Hááát, akkor egészségetekre! – motyogom, de a mosolyom már nem őszinte.

Máskor meg pont az ellenkezője zajlik.
– Ha mesterszakács szeretnél lenni, akkor legközelebb ne pirítsd meg ennyire a burgonyát – jön a gasztrokritika, majd az utolsó falatig mindig eltűnik a tányérukról.

Akkor most ízlett vagy nem???

Vendéglátós szocializáció hiányában amikor első alkalommal voltunk szállodában, és felvette a pincér a rendelésünket, a srácok kikerekedett szemekkel bámultak rá, aztán mikor végre felocsúdtak, nekem szegezték a kérdést:
– Ki volt ez a bácsi és mit akart tőlünk?
– A felszolgáló, aki kihozza nekünk a finomságokat – válaszoltam.
– Miért öltözött szép ruhába?
– Mert így tiszteli meg a vendégeket.

Ettől kezdve, akit fekete-fehér ruhában láttak, mindenkit pincérnek kiáltottak ki. Annyira megtetszett nekik a szakma, hogy „sokáig” még kacérkodtak is a gondolattal, hogy kitanulják.

A munkát testvériesen megosztották: Csabi jobbnál jobb menüket kutyult, héjas, nyers krumpliból, rizsből és fűből, Gergő pedig felszolgálta nekem. Én meg mi mást tehettem volna, a kedvükért legalább egy falatot ettem belőle. Ha már annyit dolgoztak rajta…