VONYARCVASHEGY: SZENT MIHÁLY-KÁPOLNA
A Balaton északi partján fekvő Vonyarcvashegyen könnyű elbújni, mégis nehéz megszökni. Délről a Balaton, északról a Keszthelyi-hegység zárja le a települést. Barnitának Zölditának és barátaiknak, Kékinek, Fekének, Pirinek és Rózsinak sikerült bejárnia minden zegét-zugát. Egy borús nyári délutánon bújócskát játszottak a strandon. Fel is fedezték a vonyarci strand összes rejtekhelyét, földestül, homokostul, vizestül, füvestül. Bár nem mondták ki, mindenki fejében ott motoszkált a gondolat, hogy megszökjön a strandról és úgy elbújjon, hogy órákig ne találjanak rá. Mivel mindenki megtartotta magának a szupertitkos ötletét, így csak az volt véletlen, hogy mindenki egyszerre lépett a tettek mezejére. Éppen Barnitára került a sor, hogy kumó legyen, amikor szokás szerint előre megérezte bajt. Valahol a lelke legmélyén vágyott is a kihívásra, így miután elszámolt ezerig, már nem strandon, hanem rögtön a környező utcákban kezdte el keresni ikertestvérét és barátaikat. Járt-kelt, bolyongott, de senkit sem lelt. Eleinte nem is bánta a dolgot, legalább megismerheti környéket – gondolta magában. Pár óra elteltével azonban aggódni kezdett. Rosszat sejtett, és megérzései ezúttal sem hagyták cserben. Sötét felhők gyülekeztek, majd teljes erejéből hullt az égi áldás. Rövid idő múlva már annyi víz hömpölygött az utcákon, hogy csak gumicsizmában lehetett közlekedni, később csónakokban ülve eveztek az emberek, majd a fákra kapaszkodva várták az eső végét.
– Ennek most már a fele sem tréfa – gondolta magában Barnita, amikor is megpillantott a távolban egy dombot. – Felmászom rá, s ott várom meg, amíg eláll a zivatar – állapodott meg magával.
Hosszú, kanyargós út vezetett felfelé, fárasztó volt a gyaloglás, de annál hasznosabb. A domb tetején alig állt a víz, így megnyugodhatott volna, de borzasztóan aggódott a barátaiért. A magasból kiválóan látta az egész környéket, a Balaton szinte teljes valójában terült el előtte. Szemeit meresztgetve, hirtelen meglátta a többieket, akik épp eszeveszetten keresgéltek valakit.
– Csak nem utánam kutatnak? – nyilallt belé a felismerés.
Ijedtében és döbbenetében akkorát kiállított, hogy még az ég szava is elállt, vihar pedig elmúlt.
– Ott van Barnita, mégsem veszett el! – kiabálták örömükben a gyerekek és már futottak is hozzá a dombra.
– Egész délután kerestünk a strandon, te pedig itt vagy – szidta le Zöldita.
– Azt hittem, hogy a környező utcákban bújtatok el – mentegetőzött Barnita.
– Végül úgy alakult, hogy Te bújtál el előlünk – nevetett Kéki.
Felnéztek az égre, ahol megjelent egy győztes harcos, Szent Mihály, s így szólt a gyerekekhez:
– Soha ne hagyjátok el egymást, mindig figyeljetek egymásra. A Ti erőtök az összetartásban, a vidámságban és a szeretetben rejlik.
A gyerekek megfogadták Szent Mihály intelmét, a tanácsért cserébe pedig egy kápolnát építettek és megbeszélték, ha baj van vagy keresik egymást, mindig itt találkoznak. Tervük azonban minden elképzelésüket felülmúlta, ez a kápolna a helyiek kedvenc kirándulóhelyévé vált. Sokan kötik össze az életüket itt, vagy csak felmásznak ide megcsodálni a Balaton festői látványát. A Szent Mihály-kápolna ma már mágnesként vonzza a jóembereket taszítja el a rosszlelkűeket.